OCR
Társas blogkultúra, társtudományi felfedezés Egy közösségi műfajkísérlet pártján A Gergely Andras Halódó, de éledő- félben lévő műfaj a szociográfia. Köznapias közlésmód a blog, ám tudományos igénnyel társítva immár olyan kísérlet, ami funkciójában is közösségi. Közösségmegosztó, közösségápoló, s mindenekelőtt közös felelősségre késztető. Ám annál is inkább az, ha a műfaj sajátosságai és megjelenési arculatai nemcsak változékonyak, de hiánypótlók is, s ha a népélet-leírás klasszikus hagyományait követendő, egyenként is eltérő kereteket kapnak: hol alkalmi bejegyzéshez, megfigyeléshez, jegyzeteléshez hasonló formát, máskor meg doktori disszertáció-fejezetet képviselnek. S még ennél is inkább próbára tévő az összkép, ha olyan, százas nagyságrendű írásválogatásról eshet szó, melyet épp kezemben tartok. Népiblog. Az elmúlt évek írásai (2014—2016) — ezt a címet kapta a tudományos keresztségben az a kötet," melynek végső szándéka talán az lehetett, hogy valamiféle korosztalyi-nemzedéki elszámolást végezzen, megfigyelő értelmezések sorozatába illeszkedő kortanúságot jelenítsen meg egy szakmai Facebook-közösség jószándékával. Szerény vállalkozás, mindössze néhány fiatal gondolkodó, reflektáló, s ami tán fontosabb: kérdező személyiség adta ös-sze itt munkáit, folyóirat-cikkeit, reflexióit, kérdéseit és talányait, hogy az ötletgazda Papp István sugallatára valamiféle homálybogozó kört kerekítsenek társadalom- és politikatörténeti érdeklődésük köré. De mert társai között is többeket hevített a népi mozgalom, a társadalomkritikai íráshagyomány folytatása, vagy talán a két világháború közötti magyar eszmetörténet egyik méltánylandóan jó példája lehetett előkép, hogy folytassák ott, ahol a szó fegyvere, a minőség diadala, a szabadság még lehetséges kicsiny körének hangja elhagyta a közlésmódok piaci standjait, s beleszorult a történettudományi, politológiai vagy alkalmi közléstechnikai formalitások áradatába. A feltáró írásnak mint követendő hagyománynak, a szónak mint fegyelmező fegyvernek, s a gondolatnak mint vezérlő ideának közös megbecsülése hajtotta tehát egybe ezt a nagy seregnyi írást, melyeket nem összefoglalva, hanem egyenként, nem mérlegelve, hanem közelnézetben, s nem valamiféle klasszifikáló mustrában színtelenítve, hanem önálló hangjuk és egyedi vonásaik minden szépségességével kellene olvasni, értelmezni, becsben tartani, továbbgondolni. ,,Recenzalni” tehát csak annyiban lehet, amennyiben szinte minden írás a maga nemében jelenhet meg, minden , üzenet" saját hangot kap, minden egybecsengés és belső harmónia a talányos okfejtések felé terel, s minden sti291