Oldal 236 [236]
ával, az erdélyi szászokkal szemben a szepesi szászok kifejezetten magyarbarátok vol¬
tak és maradtak). Harmadrészt voltak olyan jelentős létszámú hazai etnikai közösségek
is, amelyek látványosan közömbösek maradtak a saját értelmiségi vezetőik nemzetépí¬
tési törekvései iránt, vagy akár szembe is fordultak azokkal (nevezetesen a szlovákság,
legalábbis annak abszolút többségét jelentő katolikus néptömegei). Az is nyilvánvaló
volt a kortársak számára, hogy a fegyveres összecsapásokat elnéző, vagy egyenesen
kiprovokáló császári katonaság alapvető szerepet játszott a forradalmi magyar kor¬
mánnyal szembefordulók támogatásában: az ország déli határai mentén kígyózó, év¬
századok óta közvetlenül Bécsből irányított Katonai Határőrvidék volt a bázisa a tartós
katonai sikereket elérni tudó bácskai és bánáti szerb felkelőknek, miközben az Erdély¬
ben állomásozó császári katonaság magatartása nagyban hozzájárult a román fegyveres
felkelés kibontakozásához és sikeres térnyeréséhez. A birodalmi központ katonai tá¬
mogatásán túl a sikeres, tömeges mobilizáció hátterében a szociális követelések ható¬
ereje, a nemzeti ideológiával egymást erősítő hatása sem elhanyagolandó (gondolva az
1848-as áprilisi törvényeknek a Határőrvidék lakóit és hosszú hónapokig Erdélyt sem
érintő hatókörére). Erdély kapcsán a , történelmi nemzetek" kérdésére visszautalva
érdemes leszögezni, hogy az évszázadokig külön kormányzott Erdélyi Nagyfejedelem¬
ségben (jóllehet ekkor jobbára már inkább csak közjogi kategóriaként értve) három
nemzet (natio) is létezett: a magyar, a szász és a székely, miközben erdélyi nemzetről
jellemző módon sem ekkor, sem a későbbiekben nem beszéltek még territoriális érte¬
lemben sem.
Ezen a ponton érdemes visszautalni a nemzet és a modernitás kapcsolatának problema¬
tikájára. A 18. század vége óta mind világosabban körvonalazódott a kortársak számá¬
ra is, hogy "az uralkodóval megosztott hatalomgyakorlást monopolizáló társadalmi elit?
értelemben vett tradicionális nemzetkoncepció (natio) önmagában már nem sokáig
tartható, előbb vagy utóbb át kell adnia a helyét a népszuverenitás eszményén, illetve
elvárásán nyugvó modern nemzetfogalomnak (vagy ahhoz hasonulva kell gyökeresen
megújulnia). Szűkebb magyar vonatkozásban ezt a reformkor liberális politikusgenerá¬
ciója ismerte fel és tette programszinten is magáévá ,,érdekegyesités” elnevezéssel. A
horvátországi politikai életben ezt a tendenciát a délszláv népek kulturális, majd politi¬
kai-kézjogi egységesülését proponáló i/lírizmus mozgalma képviselte. Erdélyben pe¬
dig a három rendi nemzet uniójának későközépkori politikai konstrukciója a magyarok
és a székelyek részéről az anyaországgal és nemzettel való újraegyesülés kívánalma¬
ként, a szászok részéről a közjogi-kulturális autonómia megőrzése-átmentése és MO¬
dernizálásának programjában, a románság számára pedig a közjogi és kulturális (vallá¬
si, nyelvhasználati és oktatásügyi) emancipáció kiharcolása formájában fogalmazódott
meg. Az 1848-ban törvények által legfelsőbb politikai szinten is szentesített polgári
átalakulás látszólag a modern nemzetállammá alakulásnak is utat nyitott Magyarorszá¬
gon, majd az azzal 1848 júniusában egyesült Erdélyben, azonban súlyos konfliktusba
került a birodalmi egység fenntartásában érdekelt, a demokratizálódást és a magyar
kulturális homogenizációt ellenző erőcsoportokkal és azok legkülönfélébb kombináci¬
óval (a felelős magyar kormány megkérdezése nélkül kinevezett új horvát bán, Josip
236