Stranica 181 [181]
Kelet-közép-európai közhelyeink!
Fried István
, A legtöbb közhely azért ellenszenves,
mert aki mondja, úgy viselkedik, mintha ő találta volna ki."
Éri-Halász Imre: Ki ne mondja (1943)
1815-től szótárazható, akkor még kötőjellel írva, a köz-hely, nem térbeli megnevezés¬
ként, hanem nyelvi formulaként értve. A nyelvújítás vezéregyéniségétől, Kazinczy
Ferenctől idézhető az alábbi fordulat: , Ez [a compliment] nem a mindennapi köz¬
helyekből van véve."? Amiből természetszerűleg következik, hogy a mindennapi
nyelvhasználatban, társasági érintkezésben fölös számban bukkannak föl olyan nyelvi
klisék, amelyek egy tárgyszerűen gondolkodó, , idegen" személyben a beszéd-panelek
, képét" hívják elő; a társaságban éppen ellenkezőleg, a hasonlóképpen ,,gondolatta¬
lan", előzetes megegyezésen alapuló, így a mondás ürességét elfogadó viszonzást ké¬
pesek jelezni. A közhely része a (városi) létezésnek, amelybe integrálódott, és amely¬
nek helyenként beszédtémáit, helyenként beszédmódját integrálta, illetőleg amelyben
esetleg önálló életre kel. Magyarországon akkor neveződött néven, amikor a nyelvi
mozgalom kezdett kibontakozni, a nyelvújítás, a normaként szolgáló, általánosan elfo¬
gadott irodalmi nyelv körül kérdések vetődtek föl, azaz abban az időben, amikor a
névadó Kazinczy Ferenc a , szokott"-ról és a szokatlanról epigrammát szerzett. , Nekem
az kecses, ami szokatlan" — jelölte meg nyelvesztétikai ideálját, márpedig a közhely
egyik (lényegi) megkülönböztető sajátossága, hogy a beválttal, a túlontúl ismerttel, a
, megszokott" -tal él, annak ismertségét helyezi a személyek közti érintkezések közép¬
pontjába. Így többé-kevésbé biztosítva van a kölcsönös megértés lehetősége, hiszen a
lényegit megkerülőn, a majdnem semmin, a megszokotton nincsen mit nem érteni, ez
nem ad lehetőséget a többféle értésre, megkerüli az önálló gondolkodást, hiszen igényli
(ismétlek) a megszokott tartományába való belépést.
Két megjegyzés feltétlenül idekívánkozik:
1) A közhelyek, a nyelvi panelek majdnem mindig csupán egyetlen nyelvi közösségen
belül keltik a bennfentesség, az összetartozás, a hasonlóképpen gondolkodás hatását.
Amint kilépnénk a nyelvi közösség kereteiből, a lefordíthatatlanság kérdésével kerü¬
lünk szembe. A cinikus, semmit mondó , Ez van, ezt kell szeretni" kifejezés egyetlen
más nyelvre sem ültethető át; és amennyiben körülírjuk (németül vagy franciául), egé¬
szen más asszociációs láncot indít el.
181