Page 111 [111]
Ormánság
Kalmár Lajos képriportja!
A történet 1994-ben kezdődött. Lényegében véletlenül, egy alapítvány és annak mun¬
kája iránt érdeklődő belga lányt vittem el a kocsimmal az ormánsági falvakba, s ha már
ott voltam, fotóztam is. Az első diák előhívása után már tudtam, ezt én akarom. Azóta
megbízás nélkül, magamtól járok ide, viszek ruhát, cipőt, játékot, görbe kiskanalat...
Először csak a barátaimnak tetszett, aztán látták profik — én akkor feketeöves amatőr
voltam még —, végül kiállítások és több tucat új látogatás eredményeként 1999-ben
megpályáztam és megnyertem az ArtsLink ösztöndíjat. Akkoriban az összes egykori
keleti blokkból szabadult ország művészei pályázhattak valamennyi művészeti ágból.
Én voltam az egyetlen magyar és az egyetlen fotós. Szürreális érzés volt ülni a 42. utca
sarkán egy szibériai nyírfakéreg- faragó, egy mongol cirkuszigazgató, egy prágai kurá¬
tor, egy ukrán grafikus és még ki tudja, kik közt.
Az amerikai ösztöndíj ideje előtt megszerveztünk egy találkozót a New Y ork Public
Library kurátorával, Julia Van Haftennel, aki fogadott és adományként befogadta az
anyag papírkép-változatát, ami azóta is megtekinthető ott. Ugyanezek a képek a PTE
Romológia Tanszékének folyosóján állandó kiállításként láthatóak.
Ma már életeket, teljes családokat fotózok. Vannak, akik gyerekkoruk óta szerepelnek
a képeimen, vannak, akik most akarnak jönni, vannak, akik a rokonaikat keresik a régi
képeken.
Idén tavasszal öt kocsirakomány ruha, cipő, liszt, cukor és játék ért célba. Az adomá¬
nyért cserébe sem könnyű az ormánsági embereket fotózni, vannak bizalmatlanok,
szégyellősek, helyi kemények, de más okok is vannak — eddig mindenki medvehagy¬
mát szedett, most epret.