Stranica 74 [74]
OCR
a Veritas Történetkutató Intézet nyitotta meg, és 2019 januárjában a Magyarságtudományi Intézet zárta). Elképzelhető-e valamilyen együttműködés vagy konstruktív versenyhelyzet ezen intézetek és az MTA között? — Bár az imént azt mondtam, hogy a párhuzamosságok megszüntetése akár logikus is lehet, nem kell eleve félni a párhuzamosságoktól, legyen szó akár egyetemi, akár akadémiai, akár állami intézetek egymás mellett éléséről. Eddig is kiválóan együtt tudtunk működni egyetemi kutatókkal, kutatócsoportokkal. Ha egy tisztességes kutató ül velem szemben, aki a tudomány alapelvei szerint dolgozik — nem gondolom, hogy egy tudósnak politikailag semlegesnek kellene lennie; egyszerűen senki sem lehet semleges, de ettől még ragaszkodhat ahhoz, hogy a tudomány alapelvei ne sérüljenek —, akkor nincs akadálya a közös munkának. Amikor viszont az a benyomásom, hogy ez az újonnan alapított intézetekben nem feltétlenül van így, akkor ez tőlem a jelen helyzetre adott reakció, és nem egy általános vélemény. Számos kutató már jelezte, hogy adandó alkalommal elhagyja az országot, nyugati kutatóintézetekben dolgozik tovább" — és nyilván magával viszi a kapcsolati tőkéjét is. Másrészt viszont igen hosszú az MTA mellett kiálló intézetek listája," vagyis a mostani helyzet a szolidaritást is erősítheti. Milyen módon alakulhat át a magyar tudományosság nemzetközi beágyazottsága, kapcsolatrendszere? — Nem gondolom, hogy ez a helyzet erősíti a nemzetközi kapcsolatrendszert, inkább úgy látom, hogy a nemzetközi beágyazottság most válik láthatóvá az Akadémiával egyébként nem foglalkozó közvélemény számára. Eddig csak tettük a dolgunkat közösen — a saját nemzetközi kapcsolatrendszeremre gondolva: francia, román, horvát, litván kollégákkal. Most már az átlagember számára is látható, hogy ezek a magyar kutatók számos nemzetközi projektben dolgoznak együtt külföldi kollégákkal és komoly nemzetközi hálózatok alakultak. Ami a kérdés első felét illeti, a kutatók elvándorlása nagyon is jellemző. A mostani helyzetre három válasz lehetséges. A mozgékonyabb fiatal kutatókat, akiknek elég széles a külföldi kapcsolatrendszerük, nagyon magas szinten beszélnek idegen nyelveket, és nagyon jók a saját szakterületükön, szívesen fogadják a külföldi intézetekben, és ha úgy döntenek, hogy mennek, könnyen is mozdulnak. Van egy középgeneráció (az én generációm), amelynek tagjai vagy azért, mert nem annyira kiváló a nyelvtudásuk, a kapcsolatrendszerük, a szakmai tudásuk, vagy azért, mert nagyon erősen kötődnek az országhoz — nem akarják a gyerekeiket is mozdítani, idősödő szüleiket itthon hagyni, esetleg csak konzervativabban gondolkodnak —, ők itthon maradnak, de egzisztenciális problémát jelent a megélhetésük: közülük kerülnek ki a legnagyobb arányban a pályaelhagyók. Sarkosan fogalmazva az marad itthon és a szakmában, aki semmi másra nem alkalmas, azaz várható egy nagyon erős kontraszelekció. És persze lesznek, akik bárhol megállnák a helyüket, de annyira vérbeli kutatók, hogy máshogy nem tudják elképzelni az életüket — nekik lenne a legnehezebb a váltás: vagy szó szerint belepusztulnak, vagy összeszorított foggal dolgoznak tovább az új rendszerben. A két szélső érték a pályaelhagyás és a pályamegtartás külföldön; mind a két póluson tömeges 74
