Stranica 72 [72]
A teljesítményt mérhetjük a rangos, nemzetközi folyóiratokban közölt publikációk
számával, vagy számolhatjuk azt, hogy egy-egy publikációra hányan hivatkoznak.
Természetesen ebben a módszertanban is lehet hibát találni, de ez alapján — és ezt
használják Nyugat-Európában mindenhol — az akadémiai kutatóhálózat egésze jól tel¬
jesit.
A napi munkankon is az látszik, hogy születnek fontos inspiraciok. Bizonyára vannak
olyan akadémiai dolgozók, akik nagyon kevés valódi eredményt produkálnak, de azt
gondolom, hosszabb távon nem marad bent a rendszerben, aki alkalmatlan arra, hogy
kutató legyen, és főként nem marad bent a rendszerben, akiben nincsenek valódi inspi¬
rációk.
A kormányzat a Max Planck Intézet modelljét szeretné meghonosítani. Valóban er¬
refelé halad-e az ügy? Milyen nemzetközi modellek léteznek, és ezek közül milyen
struktúra volna átültethető a magyar tudományosságba?
— Az Akadémia azzal nem támadható, hogy teljességgel rugalmatlan, és nem tud el¬
képzelni semmilyen változást: a kutatóhálózatot nem egészen tíz éve, éppen Pálinkás
József elnöksége idején alakították át radikálisan." Arról persze mindig lehet és érde¬
mes vitatkozni, hogy történjenek-e további változtatások,s ha igen, milyen irányban és
milyen módon. De a párbeszéd, az érintettek bevonása szükséges.
Magam kevésbé ismerem a Max Planck Intézet szervezetét, kicsit jobban tisztában
vagyok a francia Centre National de Recherche Scientifique (CNRS) felépítésével és
működésével, ami szintén a példák között van. Mind a két szervezetre jellemző a jelen¬
tős állami szerepvállalás. A CNRS a tudományos kutatások országos központja, irányí¬
tó testületébe a kormány is küld képviselőket. Miért lenne baj, ha Magyarországon is
egy hasonló rendszer működne? Volna az Akadémia, és az Akadémiától független,
vagy részben független kutatóhálózat. Önmagában ez nem ördögtől való, de amikor
úgy érzem, hogy Magyarországon demokratikus deficit van, hogy a kormány egy kicsit
túl sokat akar magának, és túl keveset enged a tudomány autonómiájának, akkor óvato¬
sabban kezelem azt a lehetőséget, ami Franciaországban alapvetőenjól működik.
Önmagában nem abban látom a problémát, hogy az Akadémia helyett az állam tartaná
fenn a kutatóhálózatot. A baj ott kezdődik, hogy semmilyen bizalmam sincs ebben az
államban. Nekem majdnem mindegy, hogy kitől kapom a fizetésemet, csak fizesse
meg tisztességesen a munkámat, és hagyjon nyugodtan dolgozni. Ha viszont a fenntar¬
tó megpróbálja megszabni, mit kutassak, ott már sérülhet a kutatás szabadsága. Olykor
pedig már azt sem tartom kizártnak, hogy majd azt is meg akarja határozni, hogy mit
hozzak ki eredményként.
A másik lehetőség az volna, hogy a kutatóhálózatot áthelyezik az egyetemekhez. A
magyar egyetemek jórészt azért állnak rossz helyen a nemzetközi rangsorokban, mert a
kutatási teljesítnény, ami ezeknek a rangsoroknak egyik fontos tényezője, Magyaror¬
szágon nagy részben az akadémiai kutatóhálózaton belül jelenik meg, és kevésbé az
egyetemeken. Ha az akadémiai kutatóhálózat 4000 kutatóját átirányítjuk az egyete¬
72