Oldal 52 [52]
OCR
lódás, megúszni és túlélni próbálkozás régről hordozott mintázatai mentén rendezi el a társadalmi-gazdaság—ideológiai feltételrendszert, s ez sem mutat valaminő radikális változások felé. Mellár már az Előszóban is jelzi: a magyar közállapotokról lehetséges , kincstári optimista" válasz éppúgy nem ad okot az ismét , utat vesztettünk" élményére, ahogyan a gazdaságkritikai aspektus vagy a történeti időből keresett analógiák kész képletei sem. Fontosabb ennél, hogy a gazdaság elméletének, a teoretikus vagy kritikus értelmiségnek, a rendszer szereplőinek lehessen önálló válasza az unortodoxia elfogadására, a felzárkózási és modernizációs esélyek eljátszásának miértjeire. Maga Mellár is ezt keresi, mikor a , második Orbán-kormány ideológiai modelljére", a centralizált gazdaságra ráépülő képtelenségeket éppúgy problematikusnak látja a harmadik fejezetben, mint az , egyensúly és/vagy növekedés" kérdéskörére adott , unortodoxia modelljét" a negyedikben, vagy az , eredmények színe és fonákja" állapotrajzát az ötödikben. A versenyképességi rangsorokat, költségvetési index- mutatókat, ésszerűtlenül működésképtelen nagy rendszerek hektikus, alkalmi és kiszámíthatatlan kapkodásait a NER éppúgy nem tekinti elmélethiányosnak, mint ahogyan sikertelennek sem. Viszont az egyközpontú és félkarú irányítgatás egész rendszertelensége hosszú távra olyan tökéletlen perspektívákat rajzolhat elénk, melyek evidens vesztesei nem mások, mint a kortárs magyar valóság eltűrői, a korszakos rögtönzés kiszolgálói, tiltakozás helyett megbúvó attitűdöt mutató viselkedési modell további szereplői. Itt és most idézetek nélkül, de sűrű tanulságokká fonva a kötet üzenetét, talán az ötödik fejezetre (gazdaság, foglalkoztatás, egyensúly, infláció, kamat, adóztatás, árfolyam, oktatás és egészségügy mint alaphiány) már hangsúlyosan jellemző egzaktumok üzenet-értékét is ki lehetne emelni, mely a hatodik fejezet ,tovabblépési lehetőségei" felé vezető reményteljesebb tónust éleszti. A kötet olvastán két esély kínálkozik. Elsőképpen a marginalizáltság, sikertelenség és ennek történelmi okokkal magyarázható útvesztési tényanyaga, kiegészülve a sikerképes kormányzat bűv- és hódoló-körével, a magyar mentalitás életképtelenül satnya (ámde annál folytonosabb) változataival és a manipulálhatósági gépezet eredményességével. A másik esélyre Mellár nem ad konkrét választ a , továbblépés lehetőségeit" tárgyaló, optimistán záródó fejezetben." Lehet ez szerzői retorikai fogás, lehet a közgazdász beletörődő gesztusa is — mindenesetre az utolsó három oldalon a szerző még rásegít egy , mi a teendő" típusú megoldásprogrammal, ám ebben (számomra csöppet sem meggyőző, kicsinyég talán politikailag hangolt racionalitással) a pártszerveződések, az összefogás, a felvilágosítás, az érdekcsoportok áthangolási igényével s hasonlókkal kecsegtet, dacolva a végső reménytelenséggel. Csupán lekerekített kritikai felhang ez tőlem — de nem lettem meggyőzve...! Az egyszemélyi akarattól, s ennek parttalanságától függővé vált egész államapparátusi világ sem lett megfenyegetve, áthangolva, ellenzéki eszélyesség nevében felvilágosítva. Sajnálom is ezt, de belátom a szerzői visszafogottság tónusának racionális 52
