OCR
Július 1. egyike 1997 legjelentőségtelibb "napjainak. Nem csupán Hongkong Kínának történő átadása teszi fontossá, hanem az is, hogy minden valószínűség szerint elkészül az Európai Unió kormányközi konferenciájának beszámolója Maastricht II.-ről. Már hozzászokhattunk ahhoz, hogy menetrendeket ígérnek, amelyeket nem tartanak be. Július elseje idén mégis minden körülmények között jeles nap, hiszen a dokumentum el nem készülte is nagy horderővel bírna. Luxemburgra, az EU soros elnökének tisztségében így is úgy is nagy felelősség vár. Bizonyos helyeken már el is hangzott, hogy az országnak, mivel kicsi, át kellene engednie a posztot másnak. Történelmi szempontból ez hibás lépés lenne. Annak a ténynek az elismerését jelentené, hogy az Európai Unió tagállamai nem egyenrangúak, arról már nem is beszélve, hogy Luxemburg annak idején milyen jelentős szerepet játszott, amiről sokan hajlamosak megfeledkezni. Az adottságok természetesen változnak. Megkérdőjelezhetetlen tény ugyanakkor, hogy Josef Bech luxemburgi miniszterelnök beírta nevét az Európai Unió történetébe, s szerepe messze fontosabb volt annál, amiről manapság az emberek tudnak. Bech szerényen viselkedett, sohasem tolta magát az előtérbe, mégis fáradhatatlanul tevékenykedett. Luxemburg nagy szolgálatokat tett Európának, s lakossága is teljes mellszélességgel támogatta az európai egyesülési folyamatot. A küszöbön álló Maastricht II. egyezmény elfogadásával üt az igazság órája. Ez Európát magát kevésbé érinti, annál inkább a jelenlegi intézményeket. Éppen az utóbbi időben ismételten megmutatkozott, hogy Európa sorsa gyakran nincs . a legjobb kézben a nemzeti kormányoknál. A szerkezet önmagában rossz. Elég egy pillantást vetni az Európa Tanácsra, s a kevésbé tájékozottak is rájönnek, hogy a testület működésképtelen. Túl sok döntéshez szükségeltetik konszenzus. Az egyhangúság elve és a demokrácia kizárja egymást. A történelmi tapasztalat, $ nem utolsósorban a Lengyelország számára tragikus következményekkel járó , liberum veto” (szabad vétó) is felhozható annak alátámasztására, hogy az egyöntetű szavazás szabálya — ahogy az ma az Európai Tanácsnál honos és valamikor régen a lengyel szejmben is szokás volt — kudarcra ítél egy szervezetet. Ugyancsak gyakorlati tapasztalat, hogy Európa ügyei a nemzeti kormányoknál már csak azért sincsenek jó kézben, mert a kabinetek teljesen más elvek és kritériumok alapján járnak el, mint amelyek az Euré. pai Unió érdekeit szolgálnák. A nemzeti kormányok többnyire rövid távú belpolitikai érdekeiket tartják szem előtt. Az Európai Tanács túlsúlya — ahogy az jelenlegi formájában még fennáll - több mint ártalmas az európai ügyeknek. Amikor ma Európán a politikai akaratot kérik számon, tulajdonképpen a nemzeti kormányok lépéseit bírálják. ű Ezért Jacgues Chirac francia elnök teljes joggal vetette fel a vétójog korlátok közé szorítását, ami legalább egy apró előrelépés. Chirac szerint a stabilitás érdekében az Európai Unió soros elnökségét is huzamosabb ideig kellene betölteni a jövőben az eddigi hat hónapos rotáció helyett. Egy ilyen reformnak lenne értelme. Sajnos tisztában kell lenni azzal, hogy a tárgyalóküldöttségeknek iszonyatos nehézségeken: kell túltenniük magukat. Nem csupán az önmaga árnyékának számító, a hatalomnak idén búcsút intő brit kormányról van szó, hanem olyan tagállamokról is — mint például Dánia —, amelyeket jelenleg marginális csoportok szorítanak sarokba. A földrészen járva-kelve arra a felismerésre juthatunk, hogy a legodaadóbb Európahívők nem az EU-tagállamokban, hanem a kommunista igát lerázó országokban élnek. Az Európai Tanácson kívül olyan kérdések várnak még eldöntésre, mint az Európai Bizottság, s lehetőség szerint az Európai Parlament reformja, valamint a bővítés politikájának tényleges megkezdése. A dolgok jelenlegi állása szerint a felvételi tárgyalásokat hat hónappal a kormányközi konferencia befejeződését követően azokkal az államokkal kell megkezdeni, akik benyújtották csatlakozási kérelmüket. Egyértelmű, hogy a jelöltek nem azonos időben érhetik majd el a teljes jogú tagságot. Ahhoz túl nagyok a különbségek közöttük. Jelenleg mindazonáltal négy állam van, amelyik valóban készen áll: Magyarország, a Cseh Köztársaság, Lengyelország és Szlovénia. Nem sokkal később a balti államokat is fel kell venni, ha csak az európai nemzeti kormányok — ahogy Chamberlain Hitler és Eden Sztálin előtt - nem borulnak térdre az oroszok előtt. A július elsejei döntés sok változást hozhat Európában. Nagy lehetőségeket, de nem elhanyagolható veszélyeket is tartogat a földrész számára. Ha nem történik semmi, valós bizalmi válságra van kilátás. Ahogy Málta tragédiája is megmutatta, a népek nem hagyják magukat örökké hitegetni. Mégis joggal mondhatjuk, hogy közeledik az igazság órája. Ha az ember ilyen perspektíva mellett is meg tudja őrizni a derűlátását, arról nem utolsósorban a modern idők egyik legnagyobb formátumú európaija, dr. Heinrich Aigner tehet. Aigner egyszer kijelentette: , Aki Európában nem hisz a csodában, az nem realista." (Német eredetiből fordította Gyévai Zoltán)