Oldal 1 [1]
OCR
A Tony Blair vezette új Munkáspárt széles körben várt május 1-jei választási győzelme óta Európában az eseményből olyan következtetést vonnak le, amelynek nincs köze a tényekhez. Ezzel olyan várakozásokat kelthetnek és olyan reményeket ébreszthetnek, amelyek nem igazolódhatnak be. Aki járatos a brit politika történetében, tudja, hogy a választók bizonyos idő után lehetőséget adnak az ellenzéknek. Az, hogy a konzervatívok mostanáig, 18 éven keresztül kormányon voltak, szokatlan az angol történelemben. A hatalomváltásra általában hamarabb sor kerül. Ez az inga kilengésére is érvényes. Az angol választási rendszer éppen erre épül. Ez a nagy különbség a voksok relatív többségének megszerzését követelő brit egyéni választókerület és az európai kontinensen bevett arányos rendszer között. Utóbbi esetében sok ország demokratikus gyakorlatában elsősorban a parlamenti helyek számbelileg egyenlő elosztására helyezték a hangsúlyt, figyelmen kívül hagyva, hogy a kormányzóképes többség létrehozása a szakszerű politika egyik leglényegesebb jellemzője. Ennek célja a lakosság óhaját tükröző eredmények felmutatása, amely egyidejűleg egyértelmű, világos pólitikát is lehetővé tesz. A relatív többség megszerzését előíró brit szisztéma gyakran túllőtt a célon. A kontinensen ezzel szemben a törekvés, hogy lehetőség szerint az utolsó szavazatot is beszámítsák, olyan eredményt produkál, amely már azért sem kielégítő, mert a koalícióalakítás kényszerével az esetek többségében meghiúsítja a világos politikát. Ez gyakran olyan helyzetet idéz elő, ahol a törzsszavazóknak - tehát a lakosság nagy részének — sokkal kisebb a súlyuk, mint a többség biztositásában kulcsszerepet játszó kis létszámú töredék- és marginális csoportoknak. A tapasztalat megmutatta, hogy ez nem vezethet jó politikához, ideológusainkat azonban többnyire hidegen hagyja. Ebből a szempontból a nemzetgyűlési választások francia rendszere mondható ma még a legjobbnak. Természetesen ennek is megvannak a maga hiányosságai, de lehetővé teszi a személyi elv és egy meghatározott arányosság összekapcsolását a biztos többség megteremtésével. A legutóbbi brit választásokon elért munkáspárti győzelem nem utolsó sorban annak tudható be, hogy Tony Blair okosan felismerte: a konzervatív program sokat lendített a brit gazdaság szekerén. Blair ugyanakkor azt is megértette, hogy a piacgazdaság túlhangsúlyozása a szociális vetület háttérbe szorításával igazságtalanságokhoz vezet, amelyeknek szükségszerűen jelentkezniük kell. Ezért megígérte a választóknak, hogy a sikeres gazdaságpolitika megőrzésével visszatér a szociális piacgazdaságnak azon elveihez, amelyek annak idején a német siker titkai voltak. A Ludwig Erhardt által kigondolt szisztéma nélkül biztosan nem lett volna német csoda, úgy ahogy azt mi megéltük. De hogy ez Blairnek is sikerül-e, csak ezután fog kiderülni. Mindez kiegészül a megosztottsággal Európa ügyében. A konzervatívoknak - akik hatalmon voltak -, a megosztottságot saját pártjuk soraiban, az Európa-pártiak és az euroszkeptikusok közötti harc révén kellett megtapasztalniuk. Blair ellenzékben olyan irányvonalat követhetett, amely mindkét oldalt megnyugtatja. De mindenekelőtt sikerült meggyőznie a Munkáspárt korántsem erőtlen euroszkeptikus szárnyát arról, hogy fogja vissza magát, s így a párt 18 évi ellenzékiség után megszerezze a többséget. A Munkáspárt ismerői tudják, hogy az újonnan megválasztott szocialista képviselők közül hetvenen kimondottan Európa-ellenesek. Hogy ők mostantól - mivel pártjuk hatalmon van -— egy pillanatra sem hagynak majd nyugtot Blairnek, az teljesen nyilvánvaló. Az egyik legnehezebb probléma, amivel John Majornek küszködnie kellett, a nem is távoli jövőben tehát Tony Blair azzal, hogy felismerte, a kormányalakítás során nem lehet a többséget kizárólag az ipari munkásságra építeni, pártjának megmutatta a jövőbeni irányt. A Labour új vezetőjének nagyrészt a konzervatívok programjára támaszkodva, de egyúttal a szociális érzékenység hangsúlyozásával sikerült hidat vernie a középrétegekhez, mi több, a nagypolgársághoz is. Mindazonáltal a siker csak akkor lesz tartós, ha a kormányfőnek tényleg sikerül tartania magát ehhez az irányvonalhoz. Aki már betekintést nyert a Munkáspárt belső életébe, tudja, hogy a siker még egyáltalán nem biztosított. Mindebből következik, hogy a baloldal számára egye- . dülálló esély kínálkozik annak a szerepnek az átvételére, amelyet annak idején a liberálisok töltöttek be Angliában. Sok függ azonban majd attól, hogy Blair nem csupán csillogóan karizmatikus politikus, hanem tényleg jelentős személyiség-e, aki saját párthíveivel szemben újra — ám ezúttal hatalmi pozícióból — keresztül tudja vinni az akaratát. Két éve van erre, hiszen 1999-ben európai parlamenti választásokat tartanak, amelyek megmutatják, hogy Blair sikere tartós lesz vagy újra a másik irányba leng ki az inga. Mindezt nem szabad szem elől téveszteni, ha a május elsejei angliai választások Európára gyakorolt hatását vizsgáljuk. Es nem szabad elfeledkezni a kontinens és Nagy-Britannia közötti jelentős eltérésekről, sem pedig a brit politika tartósan érvényesülő realitásairól. Európában semmi esetre sem szabad abba az illúzióba ringatni magunkat, hogy annak másolása, ami a brit szigeten egészen más körülmények között történt, ugyanazokkal a következményekkel járna. Blair győzelmének tanulsága, hogy a tiszta piacgazdaság politikailag nem döntő tényező. A gazdaság egyedül nem meghatározó. A gazdaság van az emberért, és nem az ember a pénz stabilitásáért. (Német eredetiből fordította Gyévai Zoltán)
