OCR
A tömegtájékoztatási eszközök figyelme az utóbbi időben a délkelet-európai válságok, de még inkább az oroszországi és az izraeli események felé fordult. Közben úgy tűnik, megfeledkeznek olyan térsé“ gekről, ahol ugyancsak figyelmet érdemlő események történnek. Ilyen térségnek számít az Araböböl, amely néhány éve súlyos konfliktus színtere volt. A Kuvait elleni iraki agresszió kritikus helyzetet teremtett, különösen azért, mert az olajban gazdag miniállam a nagyhatalmak, de mindenekelőtt az Egyesült Államok és Oroszország számára kiemelt gazdasági jelentőséggel bír. Ha Kuvait Boszniához hasonlóan nem rendelkezne létfontosságú nyersanyaggal és energiaforrásokkal, valószínűleg be kellett volna érnie egy dorgáló ENSZ-határozattal. Ugyancsak említésre érdemes, hogy Oroszország aktívan bekapcsolódott a Szaddám Huszein által kirobbantott háborúba. A jelenlegi orosz külügyminiszter, Jevgenyij Primakov éveken át a bagdadi diktátor tanácsadója volt, és a háború lődése csak akkor lankadt, amikor nyílvánvalóvá vált, hogy az amerikaiak tényleg katonai erőt alkalmaznak. Primakov elhagyta Bagdadot, hogy folytassa tevékenységét a KGBben és újra kezébe vegye a nemzetközi hírszerzés irányítását, amíg ki nem nevezték a külügyminiszteri posztra. Időközben, legalábbis a nemzetközi közvélemény szemében, az öböl körül viszonylag nyugodttá vált a helyzet. Jóllehet újra és újra hírek kapnak szárnyra a siíta lakosság szította bahreini zavargásokról vagy a kurdok lakta területek ellen intézett iraki hadműveletekről. Mivel Szaddám Huszein serege az öbölháborús fegyverszüneti egyezmény megszegésével rövid idő alatt befejezte a hadműveletet, az Egyesült Államok minden látható reakció nélkül lenyelte a keserű pirulát. Mindez azonban alapvető elmozduláshoz vezetett az öböl térségében, amely a török belpolitikán, Irán magatartásán és az arabok tömeges fegyvervásárlásán is éreztette hatását. A fegyverkezési verseny felújulását általában közöny kíséri. Pedig a jelenség az egész Közel-Keletet érinti, de mindenekelőtt az öböl menti államokat, amelyek jelenleg 55 százalékkal veszik ki részüket a világ fegyvervásárlásaiból. Az öböl menti államok, megbízható becslése:k szerint bruttó nemzeti terméküknek több mint a 20 százalékát költik fegyverek beszerzésére. Ennél a pontnál nem árt emlékeztetni egy történelmi leckére, amiről gyakran megfeledkeznek. Leszerelést még soha nem sikerült nemzetközi konferencián megvalósítani. A fegyverek a feszültség lazmérdi. Ha a feszültség nő, felvirágzik a fegyverkereskedelem. Ha a mutató békéére áll, a kormányok nem mernek a korábbi mennyiségbe n fegyvert venni, Az emberek ugyanis nem értik, miért kellene nem létező fenyegetésre pénzt kiadni, amit ésszerűbb rcélokra is fordithatnának. Ezért az öböl menti olajállamok erőteljes fegyverkezése komoly feszültség meglétéről. árulkodik, amely végzetes következményekkel járhat. Nem kis jelentőséggel bír egy további tény, amiről általában ugyancsak szemérmesen hallgatnak, Csak három hatalom vara, amely ma tetemes mennyiségű fegyvert ad el a térségben; először is az Egyesült Államok, aztán Oroszország, végül Kína. Az is jellemző, hogy kizárólag Európában beszélnek a fegyverkereskedelem ellenőrzéséről, miközben a hadianyagok a valóságban gyelembe, Európa teljesen alárendelt szerepet játszik. Az, hogy manapság ezek körül a fegyverek körül csend van, elsősorban a három nagyhatalomnak áll érdekében. Pedig különösen Irak fegyverkezése érdemel figyelmet, mert azokra az akciókra emlékeztet, amelyek annak idején az öbölháborúban felrobbantották a lőporos hordót. Ebből a szempontból minden kétséget kizáróan Oroszország áll az élen. Bizonyítékok vannak arra, hogy Írak nemrég négyezer nehézpáncélost rendelt Moszkvától. Az árut még nem szállították le, mert az Irakot körülvevő blokád miatt még nagyon nehéz hozzáférni az országhoz. Ha azonban feloldják a fegyverembargót, ahogy arra már több kísérletet is tettek, Irak egy éjszaka leforgása alatt az egész térség első számú , páncélos hatalma" lesz. Az iráni fegyverkezés ugyancsak gyakori szóbeszéd tárgya. Ha azonban alaposan elemezzük a helyzetet, megállapíthatjuk, hogy Teherán fegyverkezésének védekező jellege van. Ez egyébként jól szemlélteti az ottani helyzet átláthatatlanságát, amelyben csak az év vége felé várhatunk kedvező változást. Ha a Rafszandzsáni elnök körül tömörülő erők nyerik a politikai küzdelmet, Irán tovább nyithat a Nyugat felé, és ezzel egészen más irányt vehet, mintha a Khomeini ajatollah-féle régi iskola ragadná ismét magához a kezdeményezést. Európának érdekében állna, hogy több figyelmet szenteljen ennek a problémának. Nem szabad szemet hunyni afelett, hogy az amerikai, orosz, és növekvő . volumenű kínai fegyverszállítások élezik a nemzetközi feszültséget. Ez pedig a bagdadi diktatúrához hasonló, imperialista célokat követő erők kezére játszik. Máskülönben az amerikaiak sem hátrálnak, miután a washingtoni politikát a gazdasági érdekek irányítják, és nem várható, hogy eltűrnék azt, hogy Írak újra vezető pozícióra tegyen szert a Közel-Keleten. Ebben a kérdésben újra megmutatkozik Washington politikájának sajátos gyengesége. Nagy áldozatok árán ugyan megnyerte az öbölháborút, de nem fejezte be. Ha 48 órával tovább folytatták volna a nadműveleteket, tisztázták volna a helyzetet, és Szaddám Huszein csapatával együtt távozni kényszerült volna. Ám a Bush-adminisztráció belpolitikai megfontolásokból idő előtt leállította a hadműveleteket, amikor pedig további áldozatok nélkül végére lehetett volna járni az ügynek. Újfent bebizonyosodott, hogy az amerikaiak hatalmas erőfölényük birtokában könnyedén megnyerik a háborúkat, ugyanakkor a koherens külpolitika hiánya megfosztja őket attól, hogy a győzelmet valódi új rend kialakítására használják fel. Ez már így volt az első világháború végén és még inkább Jaltában. Hasonló történt az obölháborúban, a szomáliai akcióban és Panamában is. Félő, hogy ha az európaiak elhanyagolják kötelességüket, az öböl térségében újabb súlyos konfliktus támad. Német eredetiből fordította Gyévai Zoltán