Stranica 3 [3]
OCR
Különösen a 19. században a kínai kormány egyre jobban az európaiak befolyása alá került és az európaiaknak számos kiváltságot biztosított. Emlékezzünk csak az ópium-háborúra (1840—42), amikor Anglia kényszerítette Kínát, hogy változtassa meg a törvényeit, engedélyezze a kábítószerekkel való kereskedelmet, s a nép egészsége és erkölcse érdekében hozott számos rendszabályt hatálytalanítson. Mindaddig, amíg ezek az esetek a Birodalom határán játszódtak le, a kormányzat a valóságot eltitkolhatta a tömegek előtt. Jellemző, hogy a mult században, — számos dokumentum tanusága szerint, — a császári kormány a nyugati hatalmakat mindig mint nem kívánatos koldusokat állította be. , Kína olyan gazdag és hatalmas — volt a kormány jelszava —, hogy a külföldiektől nem tagadja meg az alamizsnát és pusztán jóságból ad nekik koncessziókat." Ez az érvelés persze csak a tudatlanokat téveszthette meg. A mandarinok osztálya azonban világosan látta, hogy miről van szó. 55 nap Pekingben Ezért ebből a rétegből indult ki először az idegenekkel szembeni ellenségeskedés, az 1900—1901-es bokszer-lazadas. (,55 nap Pekingben”.) Az a tény, hogy az európai hatalmaknak elég volt néhány tengerész- és gyalogos egységet küldeni a felkelés leverésére és a császári kormány megzabolázására, először mutatta meg a kínai nemzet egészének, hogy az ország nemcsak ájultságban él, hanem egyben félgyarmati sorban is. (A nyugatiak hadműveletei mérhetetlen tapintatlanságot árultak el és szükségtelen, sértő gesztusok kísérték.) 1901 szeptember 4-én Csun herceg, a császár fivére kénytelen volt Potsdamban kotaut csinálni II. Vilmos előtt. Szinte bizonyos, ez volt az a nap, amikor egész Kína először érezte, hogy elvesztette az arcát. De ez a nap egyben a történelem fordulópontja is volt, bár kihatásai csak sokkal később mutatkoztak meg. Valójában ez a nap volt az, amikor Kína császári rendszere halálos döfést kapott. 1911-ben Sun Yat-sen vezetésével Kína köztársaság lett. E változáshoz nagy reményeket fűztek, bíztak abban hogy az ország a demokratikus szolidaritás jegyében viszanyeri nemzetközi texintélyét és függetlenségét. Az illuzió csak rövid ideig tartott. A. kínaiak nagy elkeseredésére ennek a rezsimnek sem sikerült a külföldiek kiváltságait megszüntetni. Ehhez járult még a japán hadsereg inváziója, — a kínaiak szemében a japánok csupán , felkapaszkodottak" —, amely 1931 szeptember 18-án kezdődött és amely a kínaiak megalázottságát méginkább fokozta. Így a kínaiak szemében a Sun Yat-sen által alakitott rendszer sokat veszített tekintélyéből. Pedig nem ez a rendszer volt a hibás. Az idegen hatalmaknak, elsősorban Európának és Amerikának tanulniok kellett volna a boxer-lázadás és Sun Yat-sen forradalmaiból. Az a tény, hogy az idegen hatalmak a maguk érdekeit nem igyekeztek alkalmazni a kínai körülményekhez, szükségképpen aláásta a mérsékeltebb kínai kormányok tekintélyét is. (Ugyanaz a rövidlátó politika volt ez, mint a nyugati hatalmak politikája néhány évvel később a németországi Brüningkormánnyal szemben.) Nemzeti kétségbeesés Az új csalódás és az ebből fakadó elkeseredés az idegen-gyűlölet paroxizmusába hajtotta a kínaiakat. Az , arc elvesztését" különösen a vezető osztályok, az intellektuellek és a mandarinok érezték. Olyan forradalmi akarat izzott, amit a Kuomintang nem elégíthetett ki, Az izzó haragnak szélsőséges mozgalomban kellett kifejezést nyernie, amely egyformán lehetett jobb- vagy baloldali szélsőség, mert a reakció mindkét esetben alapjában véve nacionalista volt. A kínai kommunisták kicsiny csoportja, mindenekelőtt pedig a Kínában dolgozó orosz megfigyelők hamar felismerték, hogy itt mérhetetlen lehetőségek nyílnak meg a számukra. Belekapcsolódtak az elégedetlenségbe és csakhamar átvették a vezetést. A kínai kommunizmus — és ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni — elsősorban nem a szociális elégedetlenségből fakadt, hanem a nemzeti kétségbeesés talaján virágzott ki. Kínában tehát a kommunizmus elsősorban külpolitikai okokból volt sikeres. A párt egész programja figyelembe vette ezt a tényt. Tanulságos ebből a szempontból a mai rendszer propagandájának tanulmányozása. Ennek a propagandának a legfőbb érve mindig ez: , Amikor Kína demokratikus politikusai kértek valamit külföldi demokratikus partnereiktől, csak nevetés volt a válasz; ha viszont Mao Ce-tung nyilatkozatot tesz, vagy valamelyik munkatársa nyilatkozik, akkor reszket az egész világ. , Három. évszázada — folytatódik a rendszer érvelése — Kínának nem volt olyan "arca", olyan tekintélye, mint ma; a nemzet tekintélye helyre lett állítva és "a közép birodalma? a legjobb úton van, hogy a világ nemzetei között a legelső helyre kerüljön." (Befejező közlemény következő számunkban: Oroszorszig dilemmája.) A NÉP HITE Dsi Gung azt kérdezte, hogyan kell helyesen kormányozni. A Mester így szólt: — Gondoskodni, hogy elég táplálék, elég nagy hadsereg és a népben elég hit legyen. Dsi Gung szólt: — Ha az ember kényszerből az egyiket fel kell adja, a három közül melyiket nélkülözné a leginkább? A Mester így szólt: — A hadsereget. — Ha az ember kényszerből az egyiket még fel kell adja, a megmaradt kettő közül melyiket nélkiilözné inkább? A Mester így szólt: — A táplálékot. Örök időktől fogva úgyis mindenkinek meg kell halnia. Ha azonban a népből a hit hiányzik, minden kormányzás lehetetlen. (Konfutse) 7
