Oldal 1 [1]
OCR
HABSBURG OTTO: megállapításait foglalja össze. Amikor a szabad világban az 1956-os magyar szabadságharc szóba kerül, akaratlanul is mindig bizonyos bűntudatot érzünk. Nem tagadhatjuk, hogy ebben a nagy történelmi órában a Nyugat csődöt mondott. A bűntudat egyik káros következménye viszont, hogy emiatt gyakran magát az eseményt is helytelen módon ítéljük meg. Hajlamosak vagyunk arra, hogy a magyar szabadságharcot egyszeri, önmagában lezárt eseménynek tekintsük s közben megfeledkezzünk azokról az okokról, amelyek előidézték, és arról a távolabbi hatásról, amelyet napjainkra, sőt a jövőre is gyakorol. Ennek a hamis perspektívának a következménye az egész esemény pesszimista és reménytelen szemlélete. Sokak szemében a magyar forradalom már 1956 november negyedikén reggel, de legkésőbb az utolsó szabadság-adó, a dunapentelei rádió elnémulásával egyszer s mindenkorra végetért. Ez a megítélés azonban rövidlátásra vall. Az esemény igazi jelentőségét csak akkor ismerjük fel, ha beágyazzuk a nagy történelmi áramlatok folyamatába. Így szemlélve, rádöbbenünk arra, hogy — túl a félelmetes emberi tragédián —- a magyar szabadságharc még egyáltalán nem fejeződött be. Azok a történelmi erők, amelyeknek a forradalom kifejezője és katalizdtora volt, igazán még csak ezután hozzák meg a maguk gyümölcsét. A. budapesti események hatása a nagy nemzetközi fejleményekben mutatkozik meg. 1956 november negyedike óta ugyanis a szovjet blokk belső életfeltételei gyökeresen megváltoztak. Kelet-Európában hadiállapot van Vessünk futó pillantást a magyar forradalmat megelőző évtizedre. Amikor 1945-ben a szovjet seregek benyomultak Európába, egyetlen hatalmas felvonulással százmillió európait hajtottak a Kreml uralma alá. Ez a szám a Jalta-vonalon belül élő népeknek kereken egyharmada. A balti népekkel kapcsolatban Sztálin kijelenthette, hogy problémájuk megoldása csupán vagonkérdés ; vagyis sorsuk attól függ, rendelkezik-e a Szovjetunió az elszállításukra elegendő marhavagonnal. 1945 után azonban a tömeges kiirtás politikája lehetetlenné vált. Márcsak gazdasági okokból is elképzelhetetlen lett volna, hogy likvidáljanak százmillió embert, különösen, ha meggondoljuk, hogy saját lakosságuk alig kétszázmillió. Ezek a meggondolások kényszerítették a Szovjetuniót arra, hogy 1947 óta a probléma politikai megoldására törekedjék. Sztálin és munkatársai KeletEurópát úgy akarták maguknak berendezni, hogy a szovjet haderő nagy részét idővel visszavonhassák, de ugyanakkor a Szovjeuniónak a Jalta-vonalig terjedő hatalma töretlen maradjon. Az elképzelés lényege az volt, hogy a meghódított területeken csatlós-kormányokat szerveznek és csatlós-hadseregeket állítanak fel. A klasszikus gyarmatosítók protektorátus-rendszeréhez hasonlóan, az oroszok a meghódított lakosságot mindenütt helyi politikusokon keresztül kormányozták. Mögöttük természetesen ott álltak a szovjet tanácsadók, akik a lakosság számára többnyire láthatatlanul irányították a politikát. Mintegy hét-nyole évi kitartó erőfeszítéssel sikerült felépíteniök ezt a kulisszát. A vörös hadsereg helyőrségeit fokozatosan titkos polgári tanácsadók váltották fel. A százmillió kelet-európai kordában tartására kieszelt politikai megoldás, illetve ennek kísérlete, 1956 októberében Budapest utcáin összeomlott. A. magyar szabadságharc napjaiban világosan bebizonyosodott, hogy a csatlós-kormányok a nép részéről semmiféle támogatást nem remélhetnek. Kiderült az is, hogy « nagy költséggel felállított úgynevezett néphadseregek a kommunizmus számára, megbízhatatlanok. Ami tehát Európában 1956 novembere óta a Jalta-vonaltól Keletre történik, az tulajdonképpen nem más, mint ennek a térségnek újra történő katonai megszállása. Ez azt jelenti, hogy vissza kellett állítani az 1947-ben kezdett politikai kísérlet előtti állapotokat. , 1956-tól kezdve a vasfüggöny tulsó oldalán valójában ismét hadiállapot van. A szovjetpolitika biztonsága és céltudatossága megingott , Ez a fejlődés nem jelenthet tartós megoldást. Mar Bismarck megmondotta, hogy a szuronyokkal sok mindent lehet csinálni, csak éppen ülni nem lehet" rajtuk hosszú ideig. A Szovjetunió azonban jelenleg éppen ebben a kellemetlen helyzetben. van. Ily módon új politikai megoldást találni nem lehet. Amiről a Szovjetunió 1956-ig azt hitte, hogy végleges valami, az most újra provizérium, A. jelenlegi helyzet ugyanis csak nagy nehezen és nagy fáradsággal is legfeljebb még csak néhány esztendeig tartható. De ezen az alapon a viszonyok normalizálódása nem várható. A forradalom óta eltelt évek azt mutatták, hogy a Szovjetunió kelet-európai politikájának biztonsága és céltudatossága megingott. Túl ezen, régi történeti igazság, hogy a hosszú időn keresztül való megszállás végülis többet árthat a megszálló hatalomnek, mint a megszállt országoknak. A megszálló hatalmat mindig az a veszély fenyegeti, hogy legjobb csapatai demoralizálódnak és harci értékük ennek következtében kétségessé válik. A háború utáni Európa gazdasági és pénzügyi politikáját vizsgálva azonnal szemünkbe tűnik a Kelet és Nyugat közötti nagy különbség. Földrészünk nyugati részén, amelynek biztonságát az Egyesiilt Államok és szövetségi rendszere védi, gyakorlattá vált, hogy az amerikaiak ne csak katonai, hanem gazdasági segélyt is nyujtsanak. Ha valamelyik nyugat-európai országban pénzügyi nehézségek támadtak, az ország vezető politikusa Washingtonba repült és a kommunista veszélyre hivatkozva kért anyagi támogatást. Az ilyen akciók majdnem kivétel nélkül eredménnyel jártak. Csak el kell olvasni a statisztikákat, azonnal látjuk, hogy ilymódon dollárok railliói ömlöttek az európai országok kasszájába.
