Stranica 359 [359]
OCR
AZ ÚJKORI MAGYAR VISELET. AON gr. Dessewffy J. említett 1817-ki levelében van legrégibb nyoma. Aztan a Honmtivész 1833-1ki évfolyamában (332. I.) találjuk említve, hol a divatosan öltözködő férfi csikos pantallóhoz fekete «zrinyi-dolmany»-t visel. A zrinyi-dolmány divatba hozatalára nyilván Körner T. tragédiája, a Zrinyi Miklós adta meg az impulsust. A dolmányfélék közé tartozik még a dóka vagy dókány és a spencer vagy pencer is. A dóka a közép tiszavidéki magyarságnál, Halas és Szeged népénél, a Nagy-Kunságban és Nagy-Szalonta vidékén van elterjedve s általában egyszerű, gombos, kurta dolmanyt értenek alatta ; ugyanezt a ruhát a csallóközi magyarság dokánynak nevezi. A spencer, pencer vagy pencel alatt is ilyenfajta dolmányt értenek egyes vidékeken, eredetileg egy lord Spencerről elnevezett nyugoti divatú gombos rövid felöltő volt. A bekecs lényegileg nem új ruhafajta, de nagyobb jelentőséget csak a múlt század vége felé nyert. Eredetileg bőrruha, még pedig hosszú gyapjú birkabórből varrták s a ködmentól abban különbözött, hogy míg emez rövid, a bekecs hosszabb, derékba . szabott, felső része testhez áll, alja pedig bő s gallérja, eleje, alja és újjai prémmel vannak szegélyezve. Egész a múlt század végéig megmaradt népies ruhának s úgy látszik, főleg a palóczoknál volt használatos, a kiktől a tót, cseh és lengyel, sőt a felvidéki német-szász parasztok is átvették; a cseh-tót «bekes», lengyel «bekiesza», német «bekesche», «pikesche» név alatt ugyanis mindig prémes magyar felöltőt értenek. Zieten huszárjaival a «pekesche» a poroszok közt is elterjedt s mint Tóth Béla írja, 1815 óta a német burschok hagyományos, rövid, bekecsszabású sujtásos, fekete bársony felöltőjét is így nevezik. A bekecs fokozatos elterjedése kétségkívül a mente MegTÖVIdülésével volt kapcsolatban. A xvir. századbeli hosszú téli menték divatja alatt a bekecs csak a magyar parasztság egy bizonyos részének volt a viselete s ez magyarázza meg, hogy a Nyelvtörténeti Szótárban nincs meg a szó, holott minden valószínüség szerint a középkori palócz-kún nyelvnek a maradványa, ép úgy, mint pl. a «csdké». A mikor azonban a mente rövid lett s mindinkább szokásba jött, hogy nem felöltve, hanem panyókára vetve hordták, másféle téli felöltőről kellett gondoskodni s így lépett a régebbi hosszú téli mente helyébe a középnemességnél a bekecs, melyet előbb bőrből, aztán természetesen posztóból is készítettek, a jellemző báránybőrbélés és prém azonban továbbra is megmaradt. A hatvanas években az egyenes gallérú bekecset a Csokonai Vitéz Mihály képein látható prémes felöltőről csokonainak keresztelték el. A mily jó szolgálatot tett falun, nagy hidegben a bekecs, ép annyira alkalmatlan volt a varosiaknal erős szaga miatt a birkabőrbélés. Így keletkezett a legújabbkori magyar ruházatban egy másik, a bekecsnél könnyebbfajta téli felöltő, melyet asztrakánnal prémeztek vagy szövettel szegélyeztek s a bélése is ebből állt. Ezt budának nevezték el, Buda vezérről, az «attilay, «zrinyi» mintájára s a most már csupán díszmagyar öltözethez használt mentétől abban különbözött, hogy a buda mindennapos téli ruha volt, az ujja soha sem volt rövid és bő, mint a mentéé, hanem hosszú .és a karhoz simuló s Nemes-Nagy: Magyar viselet. 26
