Stranica 321 [321]
OCR
AZ ÚJKORI MAGYAR VISELET; 103 majczos és skófiumos övnek csak egy része volt czifrázva arany, ezüst boglárokkal és skófiumos gombokkal. Korda őv alatt a lánczszerüen összefont arany, ezüst őveket értették; volt különben korda módra való pártaőv is. Ezek leginkább a xvi. század utolsó tizedeiben s a XVII. század első felében fordulnak elő, Apor Péter korában a párta- és kordaövek vagy mint ő mondja, hevederövek már nem voltak divatban, ezek helyett a selyem övek terjedtek el, melyek részint kendő-alakúak voltak, részint pedig arany-ezüst fonállal elegyített selyem zsinórból készültek.? A lábszárra jött alul a gatya, fölül a nadrág, úgy mint napjainkban. A magyar gatya, melyet a székelyek lábravalónak is neveztek egy 1658-ki leltár szerint, alig változott harmadfélszáz év óta, Kemény János szerint bő volt, mint a milyennek később is ismerjük. Rákóczi Györgynek (1643) mindenik lábravalójához külön aranyos kötője volt. A nadrág Apor Péter szerint sem bő, sem szűk nem volt. A képek szerint fönt bővebb volt, mint alant, hol fél lábszárig fel volt hasítva s. ha sarut huztak, ezüst kapcsokkal vagy gombocskákkal összeszorítva, hogy annál feszesebb legyen. Fönt a hason szintén fel volt hasítva két oldalról, hogy könnyebben föl lehessen húzni; ezt a nadrágellenzőt a képeken csak a XvII. század vége felé láthatjuk, a midőn a kurta dolmány már nem takarta el, de régi egyszerű alakjában, sújtásos zsinórzás helyett szalaggal körülszegve megmaradt a székelyeknél is, tótoknál is. Alul — mint Apor Péter mondja — rendszerint bőrkapcza volt rávarrva talpalló helyett. A nadrágot szíjjal kötötték össze, nadrágtartóról csak II. Apaffy Mihály ruháinak 1682-ki leltárában van szó. A salavari vagy salavárdi a xvii. században, különösen második felében említtetik. Czombig érő harisnyaféle volt, melyet a nadrágra huztak s Apor szerint a nadrág hasitékjanal vagy ellenzőjénél levő két rendbeli s ezüst tűben végződő ezüst vagy selyem zsinórral kötötték a nadrághoz olyan formán, hogy a zsinórt át vonták a salavári felső részén levő íyukakom (V. ő 62. t 10 ún 00. 19 A labbelinek sokféle neme volt elterjedve a XvI—xvII. században de mégis legáltalánosabb volt a horgasinig érő, szabályosan görbülő vonalban metszett s elől kissé magasabb szárú és nem túlságosan hegyes orrú csizma, meg aztán az alsóbb rendüeknél és hajduknál a mai bakancsnak megfelelő rövid száru saru, melyet a xvi. század második felében s a xvii. század utolsó negyedében az előkelőbbek is viseltek; a czipd vagy régi nevén czipellds főleg az asszonyoknak volt a viselete, de a xvi. század utolsó negyedében a férfiaknál is el volt terjedve. A különböző lábbelit a csizmadiak és vargák készítették; amazok a részben Erdélyben készült, de mégis jobbára Törökországból hozott finomabb minőségű sárga, vörös s ritkábban fekete színü karmazsin-, szattyánés kordoványbőrből dolgoztak, emezek a maguk gyártotta kecske (czáp- vagy bak)-, tehén-, borju- és juhbérbél állították elő a durvább fajta lábbeliket. Fekete csizmakat csak gyász alkalmával hordtak, mint Apor mondja, Magyarországban azonban a közép osztály más alkalommal is, mert nálunk jobbára csak fekete szattyánt és kordoványt Be Gatya. Nadrag. Salavari. Csizma. Saru. Czipellés. Szekernye. Sotya. Papucs. Bocskor.
