Oldal 311 [311]
OCR
AZ ÚJKORI MAGYAR VISELET. 153 újj nélküli vagy lefityegő újjú suba helyett elterjed a vállba vágott újjnélküli (XVIII. 9., XXI. 5.) vagy könyökig érő csonka újju mente (XVIII. 7. XXI. r., 54. 8.), melyet a XVI. század második felében igen gyakran csak panyókára vetve hordtak (XVIII. 11.,XXI.1.,11.), ha pedig felöltötték, elől a két szárnyát törökösen felhajtva az ővbe gyűrték, úgy hogy a dolmány alja kilátszott (XXI. 3., 54. 8., 59. 3.) sép azért a mente néha rövidebb szabásu is volt a dolmanynal (XXI. 2., 55. 8.); máskor megfordítva a hosszú dolmány szárnyait tűrték fel (XVIII. 11., XXI. 8.), úgy hogy az ú. n. felimeg vagy pánczél ing kilátszott (59. 1.), vagy pedig, a mint a Mátyás-féle mentén is láthatni (XVI. 1.), elől négyszög alakban frakkszerüen lenyirtak a szárnyait (XVIII. 10.), a mi, ha a szokás Mátyás koráig megy vissza, a XVI. század utolsó tizedeiben főleg a horvátoknál és dalmátoknál maradt fenn (51. 3., 5., 6.). A dolmany- újját, mely előbb, a xvi. század negyvenes évei körül a kéztőnél tölcséralakúra kiszélesedett, úgy hogy a kézfej egy részét is eltakarta (V. ö., 49. t.), visszahajtották, a mi aztán később is szokásban maradt s Apor P. szerint az ő korában kutyafülesnek nevezték. A xvi. század dereka táján kezd mindinkább elterjedni a magas sarkú sarú is, míg korábban, a Jagellók alatt s János király idejében inkább a hosszú s fönt lehajtott száru sarkatlan csizma vagy szekernye járta (Il. 49. tábla). 1559 körül kétféle sarút különböztettek meg; egyik volt a deli saru, a mit deli csizmának 18 neveztek, másik a száras saru. A képeken három félét találunk; az egyik fajta, mely Telegdy István sirkövén látható (XVIII. 1.) s még a hetvenes években is divatozott (XVIII. 10., XXI. 2—3.), rövid sarokkal s bokán fölül érő, oldalt kivágott, kissé szétálló szárral volt ellátva. További alakulását Haller András képe mutatja (XVIII. 11.), hol a szétálló puha saruszár a boka alatt össze van kötve; ez a másik fajta. Nyilván ezt a kettőt értették száras saru alatt. A harmadik fajta saru alacsonyabb szárú volt amazoknál, hanem annál magasabb volt a sarka; jellemző alakja nagyon jól kivehető Zrinyi Miklós (55. 7.) és Báthory Istvan lengyel király képén (XVIII. 9.), mely utóbbin egyuttal a száras és oldalt két helyen összekapcsolt bőrkapcza is látható, mely az ezen korbeli viseletnek szintén egyik jellemző darabja volt. Ugyancsak ezen időtájban, a xvI. század utolsó tizedében kezdik használni az arany-, ezüst fonálból vagy tiszta selyemszálakból vert zsindrzatot és sújtást is a szalag- vagy galand-szegés helyett, a mi hosszúkás, keskeny négyszögben kivágott s a gombok mellett a mellen, újjakon s a ruha-alj oldalhasítékánál alkalmazott arany-, ezüst lemezkéből vagy selyem, posztószövetből állt. B. Radvánszky Béla 1627-ből találja a zsinór első említését de a képeken, mint p. Miksa 1570-ki nürnbergi menetének Jost Ámán által vagy Zrinyi Miklósnak az 1560—9g0 közt élt Jenichen Boldizsár által készített képén (V. 6. XXL 2. és 58. 8, 55. 5.) mar láthatók a zsinór jellemzé sajátságai; ugyanerre az időre, a xvi. század második felébe tehető a torontalmegyei tomasevaczi ékszerlelet, melyben filigranos filbevalék, mellttk, boglarok stb. mellett hat darab vitézkötéssel ellátott sujtasrészletet is találtak. (I. Arch. Ért. 1897. 247.). A hajviseletben tovább Nemes-Nagy: Magyar viselet, 29
