Stranica 288 [288]
OCR
Csizma. Szekernye. Saru. Sólya. He A KÖZÉPKORI MAGYAR VISELET. magyar nadrág vagy pedig már ekkor is Osszevarrtak a két szárát s a See úgy, mint a későbbi időkből tudjuk, szíjjal kötötték össze; de úgy tetszik nekünk, hogy a ruha összeállítás módjában e téren is megelőzte a keleties viseletmód a nyugatit, az ősrégi gatya szárait már a régi időben is összevarrták, már pedig a gatya, me a nadrág közt tulajdonkép az a különbség, hogy az egyiknek bő, másiknak meg szűk a szára s amazt vászonból, emezt bőrből vagy posztóból készítették, máskülönben pedig a nadrág szárait is összevarrták; ha nem igy történt volna, akkor a tulajdonkepemt nadrágra vagy egy új keletű magyar szót alkalmaztak volna, vagy a nyugoti szomszédaink, olaszok vagy németek elnevezését vették volna át őseink. A nyugoti divat befolyása alatt kétségkivül használatban volt a lábfejet is takaró és czombig, vagy azon fölül terjedő külön szárú harisnya is, mint p. az Anjouk korában, a has eltakarásának olyan módjai azonban, a mik a xv. században a nyugoti népeknél voltak szokásban, vagy a nemi részeknél alkalmazott zacskóféle nálunk fölöslegesek voltak, mert a harisnyát ép úgy, mint a nadrágot, a gatyára huzták föl s nyilván ez a magyarázata, hogy régi emlékeinken oly kevés nyoma van ezen utóbbi régi keleti ruhadarabnak. Nyugoton szokásban volt még a xv. században is, hogy a harisnya két szára különböző szinű volt; nálunk egyszinű szövetből készült a nadrág, a felemás szinre csak a szmrecsányi templom falfestményein találunk példát. (37. 7, 8.) Hunyady János gyulafehérvári siremlékén a nadrág felső szára bő s kissé buggyos, egészen törökös a maksai Sz. László legenda kunjának nadrágja (30. 1.) más emlékeken azonban, a hol t. i. a mente nem takarja el, ez a rész is szúk és testhez álló. (46. 6. XVII. 4.)695 A lábbeli most is leginkább szár nélküli kivágott és hegyes orrú czipóből vagy rövid, bő száru saruból állt, a szekernye és csizma a Xv. század második felében kezd mind általánosabb használatba jönni. A Képes Krónika reczézett posztó- vagy selyemczipői a xv. században is divatban voltak; ilyet látunk a székelyföldi falfestményeken, melyek közt az 1419-ben készült udvarhelyszéki derzsi (31. 1.) s a nehány évtizeddel későbbi killyéni (31. 2.) minden kétségen kivül a xv. század emlékei közé tartoznak. A czipő ezeken is hosszú, hegyes orrban végződik, hasonlót látunk a homordd-szentmártoni Margit-legenda képén (30. 3.); még jobban meghosszabbodott az általános nyugoti divattal egyezően a czipőorr a Xv. század második harmadában : ilyent találunk a szmrecsányi falfestményeken (37. 7—9.), Froissard krónikájában (34. TA QO LO), a történelmi arczképesarnok Sz. Istvan királyt ábrázoló képén (40. 9.) s aztan a bécsi udvari gyűjtemény magyar nemest ábrázoló fametszetén (46. 6.); a század utolsó harmadában eltűnik a tulságos hosszú czipők divatja, a hegyes orr azonban Mátyás egész uralkodása alatt megmaradt, mint egyebek közt a Thuróczi augsburgi kiadásában levő képek tanusítják (39. 8. XVII. 3, 4, 5.). Mátyás korában a czipő kissé ki volt vágva és széle más szinü szegélyzettel ellátva. ed a XN a XVID 4) A xv. századbeli szójegyzékekben fordul elő a «solea» vagyis a későbbi sólya elnevezés 3 J ;
