OCR
A KÖZÉPKORI MAGYAR VISELET. we) melyet — úgy látszik — hajité dárdánál alkalmaztak s mivel rendesen erdős vidékeken különböző apróbb-nagyobb nyílcsúcsokkal együtt szokott előfordulni, nyilván vadászatoknál használták. (77) A könnyü lovasságnak, melynek főtömegét a kunok szolgáltatták, a nyíl volt a főfegyvere. Az anjoukori íjj alakja, mint a Képes Krónikában látjuk, még mindig az ősi járomalakú szkitha íjjtipusnak felelt meg (IX. B. 1., X. B. 5.). A tarsolyalakú íjj- és nyilvessz6tarto tegezt úgy a kunok, mint a magyarok az övre kötve oldalt hordták s nem a hátukon, mint a törökök; a kun tegezek igen gyakran díszes czifrázattal voltak ellátva (XII. 9. 30. 1—2.,-31. 1—2., 32. 2.). Az árpádkori szeges nyilesucsok mellett a köpüs nyílcsúcsok különböző változata is divatozott. (28. 2., 19—21.). A XIV: században kezdett mindinkább elterjedni nyugoton a számszeríjj (armbrust, lat. : arcubalista, francz.: arbaléte, olasz: balestra) vagyis a xv. századból fenmaradt nevén szomoszerigy (zomoserig, szláv: szamosztrelij, szamosztrilj — önmagától lövő), melyet a kézíjjtól az különböztetett meg, hogy agygyal vagy tusával volt ellátva s a kifeszített hurt az agy oldalán alkalmazott peczekhöz lehetett erősíteni. Nálunk a xiv. század vége felé a felső-magyarországi városok polgárságához úgy látszik a nyugoti és északi szlávoktól, csehektől, lengyelektől jutott el, erre vall a Zsigmond korában már ismert «szomoszerigyv elnevezés, mely szláv eredetű, az Wj fegyvert tehát őseink se nem a németektől, sem pedig nem az olaszoktól ismerték meg. Az Anjouk alatt azonban még nagyon szűk körre terjedt a használata; a képeken sehol nem látjuk, a harczosoknál bizonyára nem volt meg, csupán a városi polgárság használhatta, mint Németországban, a hol azonban már vadászfegyvernek is alkalmazták, a mire nálunk ekkor még semmiféle adatot nem tudunk felhozni. A többi fegyverféle közül megemlítjük a csatabárdot (28. 18.), melyet különösen Szt. László ábrázolásánál a szent. király megkülönböztető fegyverének találunk; veleméri (26. 8.) és gelenczei (XII. ro.) képén a csatabárd félhold alakú, a bárd nyaka a penge közepén van alkalmazva, míg egy másik változatnál a penge felső részének a közvetlen folytatását képezi s a penge háromszög alakban csak a nyak alatt szélesedik ki. (28. 18.). Az Anjouk alatt egy új fegyvernemmel, a buzogánynyal szaporodott a magyar hadi fölszerelés. Két neme volt, egyik a bunkóhoz hasonló s nyugoteurópai eredetű macsok (olasz. mazza, francz. masse, mace, machue), másik a négy tüskével ellátott keleti buzogány (tör.-tat. bozgán, buzgan a. m. zúzó, romboló), mely a tatárjárás idejében tűnik föl Európa területén s Kipcsakból terjedt el előbb az oroszoknál és lengyeleknél, később pedig nálunk is. XxIII— xiv. századbeli idomát a 42. tábla 14. sz. ábrája tünteti föl." Nagy átalakulást látunk a sarkantyúnál, melynek anjoukori formája minden tekintetben különbözik az Árpádkoritól. A taraj, mely a XIII. század dereka felé kezd feltünni, teljesen kiszorította az Árpádkori gombos és tüskés végü formákat s vagy csipkézett korongot (28. 5.), vagy 6—8—12 acu csillagidomot (28. 4, 6, 7.) képez. A sarokvas Nyíl. Csatabárd. Buzogány. Sarkantyú.