Oldal 241 [241]
OCR
A KÖZÉPKORI MAGYAR VISELET. 81 hanem lyukkal van ellátva s nem, mint előbb — szeggel erősítették a lábbelire, hanem szíjjal kötötték föl (v. 6. 23. t. 14.) A xi. század végétől aztán két századig különböző tüskeváltozatok jöttek divatba ; magyarországi leletekben előfordul a Karolingkori egyszerü tüskének egy módosulása kissé fölfelé görbülő hegygyel (23. t. 4., 11.); a XI. század második felében volt használatban az a változat, melynél a tüske két — alapjánál érintkező s hegyével egymástól ellenkező irányban elágazó piramis-idomból áll (23. t. 12.); a XII. századtól kezdve divatoztak a gombos tüskéjü sarkantyúk (23. t.-7., 8.), a melyek közé tartozik az is, melyet III. Béla sirjában leltek; ugyanezen időtájból valók azok a változatok, melyeknél a hegyes tüskét egy négyszögü lemez választja el a sarkantyú nyakától (23. t. 6.) A xi. század dereka táján tünnek föl a tarajos sarkantyúk (23. t. 15.); a szabad-battyán-somlóhegyi leletben előforduló, valamint az isaszegi és fövenyi csatatéren talált példányok tanuskodnak arról, hogy nálunk ép olyan gyorsan elterjedtek, mint nyugoton. A későbbi korból való tarajos sarkantyúktól az különbözteti meg ezeket, hogy kisebbek amazoknál, a tarajtartó szár nagyon rövid s a csipkés taraj kicsiny.9) A lófelszereléshez tartozó tárgyak közt a nyeregnél tapasztalunk nagy átalakulást. A régi nyereg, a mint a Szasszanidakori, byzanczi és kaukázusi emlékeken látjuk s jellemző formájában a középázsiai és keleteurópai törökségnél mindvégig megmaradt, aránylag alacsony volt s inkább a csaknem függélyesen álló előkápa emelkedett ki, míg a hátsó kápa fölhajlása csekély volt, nagyon kis szög alatt történt. A nyugoteurópaiak is ezt a nyeregformát ismerték meg a keleti lovas népektől, de ők aztán csakhamar átalakították. Már a xi. század vége felé, a bayeuxi szőnyegek normann lovasainál látjuk, hogy a hátsó kápát is az előkápához hasonlóan fejlesztették ki, ép oly függélyesen álló lett, mint emez, magassága pedig ezét is meghaladta, úgy hogy mar a xII. század folyamán a nyereg elől-hátul magas támlájú, mély ülésü székidomot nyert s mint László somogyi ispán 1236-ki (VIII. t. 2.) Opoj bán 1239-ki s V. István ifjabb király pecsétje (22. t. 5.) mutatja, a xi. század folyamán nálunk is elterjedt, sőt, mint a novgorodi Maria-képen (21. t. 1.) s még inkább a vatikáni ó-szlovén codex harczosainál (18. t. 9.) látjuk, ugyanezen időtájban az oroszoknál is divatba jött. A régibb változatnál a nyereg két támlája kifelé hajlott (v. 6. IX. A. 3, 5.), a xII. század vége felé a hátsó támlát befelé hajló félkör alakú karral látták el, minő például I. Jakab arragóniai király (+ 1276) nyerge is a madridi királyi fegyvertárban, később pedig az előkápán is alkalmazták ezt a kart s a két támla elől-hátul körül fogta a testet (IX. B. 5. és 22. t. 8. V. ö. még X. B. 5.). Ez a nyeregforma a lovagoknál egy sajátságos szertartásos jellegü ülésmódot tett divatossá, a mi épen nem mondható kényelmesnek, de az egykoru képek tanusága szerint nem ugyan a harczban, hanem ünnepies felvonulások alkalmával Európaszerte el volt terjedve; a lovag felső testével mereven, egyenesen vagy nagyon kevéssé hátrafelé hajolva s lábait feszesen előre nyújtva ült a nyeregben, baljával maga előtt tartotta Nemes-Nagy : Magyar viselet. II Nyereg.
