Stranica 170 [170]
OCR
4 A NÉPVÁNDORLÁSKORI TURÁN VISELET. agyon barbár kivitelben Artemist egben, térdig érő s ugy látszik, yó kaczagányban és sz6rük azt a kétségkívül a mit a Iv. századegy érme után következtethetünk, melynek hátlapja n ábrázolja, fején nagy karimáju csúcsos és magas bérstv az egyik vállon féloldalt vetett s az egyik mellet meztelenül hag től meg nem tisztított, nagy bőrcsizmában. (14. 1.) Ha ezzel összevetj hézagos és természetesen csak nagy általánosságban mozgó leirást, beli Ammianus Marcellinus nyujt a hunn viseletről, valami képet mégis csak alkothatunk róla magunknak. E szerint a hunnok öltözete erdei vadak bőréből készült, melyet mindaddig hordtak, mig le nem szakadt róluk. Fejüket «meghajlitott stiveggel» (galeris incurvis) fodték, a mit, nem lehet másra magyarázni, minthogy a karimája föl volt hajtva, vagyis ugyanaz a csúcsos és magas süveg, a mely a fönt említett Artemidoros korától fogva körülbelől kétezer év óta folyton használatban van a közép-ázsiai turánoknál. «Sz6rés» lábszárukat (hirsuta crura) kecskebőrből készült idomtalan csizmafélével borították, a miből az tünik ki, hogy a kecskebőrön meghagyták a szőrt, mint az Artemidoros-féle, valamint az indo-szkitha érmeken (14. 3.) látható, mert a mongolfaju népek teste szőrtelen szokott lenni s igy bizonyos, hogy a hunnoknak sem a lábszáruk, hanem a csizmájuk volt szőrös. Főfegyverük nekik is a nyil volt, mint minden turán népnek, az íjj nagy s a nyílvessző csonthegygyel ellátva. Közelben rövid karddal vagy inkább tőrrel harczoltak, a mi az Altáji melléki leletekben is az egyedüli kardféle fegyver. Ezenkivül, mint Ammianus Marcellinus mondja, pányvát is használtak, melyet az ellenségre vetve, összehurkolták tagjait. Hogy ez a «panyva» nyéllel volt ellátva, tehát a magyar csikósok karikásának vagy a kancsukának megfelelő több águ ostor lehetett, egy közép-ázsiai parthus érem gyanittatja (14. 2.), melynek hátlapja bal kezében kétágu korbácsot tartó lovas vitézt abrazol.® A hunn viselet kiegészítéséhez vegyük még a kengyelt, melyet az óvilág hires lovas népei, a szkithák, parthusok s a Trajanus korabeli jazigok még nem ismertek, de ugyanabban az időtájban, midőn a hunnok a Dunáig: hatoltak, feltünik a magyarországi leletekben kivétel nélkül m1—Iv. századbeli római érmek társaságában. Hihető, hogy a hunnok nagy többsége még nem használt vaskengyelt, hanem egy alant kétfelé ágazó szíjra vagy kötélre talpnak fa- vagy vasrudat erősítettek s ebből állt a «folhago», vagyis a kengyel, a minek nevezték az ázsiai turánok, mongolok, törökök, később a cermuanae (Steigbtigel) s nyilván az ős magyarok is. Ennek a rúddal ellátott szíj- vagy kötélfölhágónak az alakját utánozták aztán a legrégibb vaskengyelek, melyeknek done felkörív, alul széles talppal. Kétsé¢get sem szenved, a legzsengébb gyermekkortól való folytonos lovagláson kivül a kengyel használata is nagy mértékben elősegítette, hogy biztosan megülték a lovat; Ammianus Marcellinus mondj ; lovon maradtak, fejüket a ló vállára hajtván.(9) Ammianus Marcellinus még látta a Belső-Ázsiából hozott h a maga egyszertiségében és durvaságában(V. ö. 5. 2.) oly a, hogy még alvaskézben is amisitatlan hunn viseletet , bizonyos azonban, hogy ez csakhamar
