Stranica 391 [391]
OCR
hogy a korábbi ábrázolás hosszú köntösét többnyire az illető korszak divatjának megfelelő lovagi öltözet vagy pánczél váltja fel. A mateóczi templom főoltárának XV. századi képén talpig pánczélba Stten, majdnem ővéig leérő ősz szakállal erősen emlékeztet Zsigmond kírály képmásaira. A Turóczi krónika mindkét kiadásának fametszetén kivételesen hiányzik a pánczél, helyette földig érő, bő prémes suba fedi az egész alakot, a mint az a trónján ülő, királyi jelvényekkel ékesített uralkodót jobban is illeti. Az augsburgi kiadás metszetén Szent Im: is mellette találjuk, kis gyermek gyanánt a tágas trónon atyja mellé húzódva. Ez a kettős ábrázolás ment át aztán a fentebb már említett Nádasdy Ferencz-féle Mausoleum-ba is, s ennek révén ez talált legtöbb utánzóra. Ma már megszoktuk Szent-István kírályt mint valódi aggastyánt látni, s eszünkbe sem jut a kézenfekvő ellenvetés, hogy a halálakor mindössze hatvanhárom éves fejedelem térítői s uralkodói tevékenysége teljében semmikép sem lehetett ilyen öreges külsejű. E nagy hibán kívül még egy kifogást lehet emelni Szent-Istvánnak összes ábrázolásai ellen, azt t. i., hogy egyiken sem találhatunk valaminő magyaros jelleget. Valamennyi ábrázolója elfeledkezett s feledkezik még ma is arról, hogy az Árpádoknak ekkor virágzása kezdetén álló törzsébe Szent-Istvánig még kevés idegen vér keveredett, s fel nem tehető, hogy a magyarságot még ma is megkülönböztető etnikai s antropologiai jellemvonások első királyunk ábrázatán vissza ne tükröződtek volna. Szent-István korán elhúnyt fiának, Imre herczegnek majdnem ugyanannyi képe ismeretes, mint atyjának, de mindezek kívétel nélkül a hitelesség legcsekélyebb mértékét is nélkülözik. A művészek hol gyermek, hol pedig ifjú alakjában ábrázolják; van, a ki pánczélos lovagot csinál belőle, de van olyan is, a ki valóságos cherubimnak festi le. Mégis, tekintettel arra, hogy «dux» volt, a középkoriak inkább leventét láttak benne. A már említett mateóczi oltárképen, a hol atyja mellett állva festette le a korhoz mérten tehetségesnek mondható Be) művész, barnahaji, kisbajuszti ifjú, meré lándzsát s pánczélban, de vállán palasttal, pallost tartva, A szentségéhez illő liliomszálról teljesen megfeledkezett a mester. Egyik beszterezebányai gyámkövön mellképét faragta ki valami felvidéki szobrász; itt valóságos junker lett belőle, németes kalpaggal, csupasz ábrázattal, egyik kezében pallost tartva, a másikban, a mi itt szinte visszásan hat, liliomszdlat fogva. Egy t tizen a Szépművészeti Múzeumban őrzi ordi század végéről való oltárszárnyon trónra helyezte a festő, ugyanott egy másik gyarlón festett táblán gyermek gyanánt jelenik meg. Legszebb a híres szepeshelyi főo ltáron látható képe (körülbelül 1478-ból), a hol Szent-Imre alakja atyja és SzentLászló közé állítva a főhelyet foglalja el. Máryás-kori pompás prémes köntösbe öltözott ifjú férfi áll előttünk, jobbjában pallossal, baljában liliomszállal. Kifejezésteljes arcza, vállra omló barna fűrtei, nemes tartása valósággal lebilincselik a szemlélőt. Ám ez csupán a festő jelességét bizonyítja; az első magyar herczeg valódi alakjáról épp úgy nem tanuskodik, mint legrosszabb és legművészietlenebb képei. Szent-István utódját, Pétert. joggal nem számítjuk az Árpádok közé, s csak teljesség okáért jegyezzük meg, hogy képét egy időben a pécsi altemplom bibliai jeleneteket ábrázoló XI. vagy XII. századi domborművein keresték; az újabb kutatások azonban kétségtelenné teszik, hogy ez a feltevés semmiféle alapos érvvel sem támogathaté, Valaminő képzeleti ábrázolataival már a Képes Krónikában is találko
