Stranica 388 [388]
OCR
maradt, olyan, a melyet a korhoz mérten művészi kéz formált s a mely akkori felfogás szerint valóban az illető uralkodót vagy nejét ábrázolta. Ezek a képmások a találhatók s ilyeneknek bővében vagyunk. Azonban — sajnos — ezekre rend megtartó ereje, memoridja, a mely a régieknél jóval tökéletesebb volt, mint nálunk. Az írás (s még inkább a nyomtatás) bizonyos fokig feleslegessé teszi az emlékezetet. A mint a régi idők történeteit, nagynevű elődök viselt dolgait írásba kezdik foglalni, áll leginkább, a mit a jelképes lá módról mondtunk. A pecséteken levő képeken hiába keresünk valaminő egyénitést : rajtuk — legalább a XIII. század végéig — jellemzés nélküli bábok ülnek, sematikus, csupasz arezokkal, a melyeknek még öltözetét ís csupán a hagyomány szabja meg, s a melyek ép úgy puszta szímbolumok, mint akár a czímerek oroszlánja vagy sasa. Miután az egyénítő ábrázolás kora nálunk csak a XIV. század első felében veszi kezdetét, az elmondottak után könnyen azt hihetnők, hogy Árpád-házi királyaink külső alakjáról egyátalán nincs megbizható adatunk, ábrázolásuk tehát — ha rá kerül a sor — kinek-kinek a képzeletére van bízva. Azonban ezt a következtetést ilyen mereven levonni nem szabad. Meg kell előbb vizsgálnunk, volt-e, van-e valaminő alapja Árpádjaink azon régi képmásainak, a melyek ugyan nem az illető királyunk életében készültek, de a melyek mégis elég tiszteskorúak arra, hogy jobb hiján rájuk hivatkozni lehessen. A középkori művész, ha régebbi idők alakjait kivánta megörökíteni, többnyire csak saját kora dívatjában, annak megfelelő formában s környezetben érzékítette meg ez alakokat; archaeologiai hűségről sejtelemmel sem bírt. De, ha a korhűséggel nem ís törődött, annál jobban kötötte valami, a minek erejéről, a lelkek feletti hatalmáról a mai kor emberének alig van már fogalma s ez a hagyomány. Minél inkább rá van szorulva egy nép arra, hogy múltja emlékeit pusztán szóbeli közlés utján őrizze meg, annál biztosabban J a J értéke, sőt lassanként kivész az emberekből a képesség is, a múlt eseményeinek pontos megőrzésére. Miért is tartsa meg a mai ember elődei, szülői képét emlékezetében, miért regéljen alakjukról gyermekeinek, mikor a megszólalásíg hű képekben mutathatja meg őket? Ám még nem oly régen is másként állt a dolog, életében csak igen kiváló, előkelő ember festethette le magát; a kevésbbé vagyonos, ha egyátalán készült róla arczkép, csak halála után, utódai kegyelete vagy hiusdga révén jutott hozzá a megörökítéshez. S az így utólag készült képmás még sem volt minden hitelesség hiján való. Ro konok, ismerősök emlékezetből úgy leírták az elhúnyt alakját, ábrázatát, szeme, haja, bajusza színét, állását, hogy a festő végre is e eltalálta a h ló: Mindennapi eset volt ez még a XVII. XVIII. században; hát még előbb, a középkorban, a mikor a nemzet nagy tömege, még előkelői is a múltat illető ismereteiket majdnem kizárólag a szóhagyományból meritették. Hiszen akkor a hagyomány ereje s bizonyos fokig hitelessége is majdnem az íráséval s a festett képével vetekedik. Apáról fiúra változatlanúl szállott át a tudata annak, hogy egyik vagy másik nagy király, csatákban vitézkedett hős vezér, vagy a család valamelyik kiváló elődje minő termetű, kicsi, vagy magas, széles vállú, sastekintetű, piros vagy sápadt arczú volt-e. S ha az ilyen szóhagyomány leért addig a korig, a melynek kézügyessége már elég volt arra, hogy képbe, szoborba öntse dt az s bírja FENE | ae | 2 J A I viszont semmi sem mossa el oly biztosan az emlékezetből, mint az írásbeliség. Még ha adatok nem támogatnák is, a józan okoskodás bizonyítaná, hogy a mily mértékben gyarapodik az emberi elme felvevő s feldolgozó képessége, olyan arányban csökken lék őrzötte úgy egy-egy rég elporladt elődnek eshetőleg hívebb, megbizhatébb képe készült el, mint lett volna az, a melyet az illetőről saját, a művészetben elmaradott, alkotni. barbár kora tudott volna Ezt tudva, lehetetlenség a hitelesség bízonyos fokát megtagadni Árpád-házi kírá
