Stranica 369 [369]
OCR
Az a pár ember, a ki 1083-ban, SzentIstván szenttéavattatásakor, még emlékeZett red, mind nagyon komoly, szomorú embernek rajzolta őt a kérdezősködök előtt. sAjkán alig jelent meg mosoly, — mondogatták — s arcza olyan volt, mintha mindig Krisztus ítélőszéke előtt állana, (26) Az 1083-iki elbeszélők ugyanis mind csupán élte végén ismerték Szent-Istvánt. Hiszen ha 1083-ban 70 évesek voltak, akkor is 1038-ban még csak 25. évüket taposták, s élte végén már Szent István csakugyan nagyon szomorú volt, Egy, ha nem is nagyon hosszú, de rettentően küzdelmes, szenvedésekkel, fáradal makkal teli élet gyümölcsét: a belsőleg nyugodt, virágzó, keresztény Magyarország fenmaradását szerette volna akkoriban SzentIstván biztosítani és látszólag épen ez nem sikerült neki! Sejthette a bekövetkező belháború iszonyatosságait, a magyar haza létének ingadozását, Ámde mégis, a mit nem érhetett el annyi töprengéssel, annyi gonddal és óvó intézkedéssel, elérte később nevének varázsával, Megteremtette a magyarban a törvénytiszteletet! A mihez Szent-István neve, intézkedése fűződött, az előtt meghajolt, azt fentartotta, mert helyesnek itélte. Ekként nálunk is megkezdődött a törvények, szokások, intézmények állandósága, a folytonos rombolás és visszaesés helyett a fokozatos haladás! Szent-Istvánnak ez érdemét is felismerte és megénekelte egy régi magyar ki szavait bizonyos értelemben ma is elfogad hatjuk: Mundi reges moriendo Regno finem faciunt Sed hic sanctus terminando Terrenam potentiam Sumpsit regnum, inchoando Sempiternam gloriam.(27) E világ kirdlyi holtukkal Uralmuknak végét vetik, De e szent, elvégezvén A földi hatalmat, Országot nyert, elkezdvén Az örök dicséséget. ZENT-ISTVÁN UTÁN Szent| László daliás alakja ötlik szemiinkbe. Nem emlegetik törvényeit, pecsétje romokban maradt reánk, de emlékét mélyen szívébe, mélyen szeretetébe véste a magyar nemzet; mert nem feledheté df az ald te ave k iránt, és a keresztény lovagot, a gyöngék védelmezőjét tisztelé benne. Szent-László e tiszteletet meg is érdemlé. Első nagy csatája, a kerlési diadal alkalmával förtént, hogy egymaga utána vágtatott a magyar leányt elrabló kúnnak. Birokra kelt a rabjáért, az életéért küzdő kúnnal, s bár maga is megsebesült, meggyőzé, megölé azt, s a leányt megszabadítá. A későbbi másolók mindenféle sületlen. megjegyzésekkel, közbetoldásaikkal elékteleníték ez esemény első leírását; de a magyar nemzet köztudatában csakis mint tiszta, önzetlen, szeretetből véghezvitt jócselekedet élt az. E megragadó, kegyes cselekmény eleintén nem annyira a költőket, mint inkább a képírókat ihlette meg. Sem a Szent-László tiszteletére készült zsolozsmás versekben, sem a különálló, napjainkra maradt, öt hymnusban nincs szó a magyar leány szabadításáról. Ámde nem egyes képben, hanem egész képsorozatban megvolt az örökítve, mai tudásunk szerint Turnischa (Zalam.), Kassa, Zsegra (Szepesm.), Bögöz, Füle, Homordd-Szentmarton, Bibarezfalva (Udvarhelym.), Sepsi-Killyén, Besenyő és Gelencze (Haromszékm.) egyhdzaiban. (28) Ha ez egyházakat fekvésük szerint a térképen elhelyezzük, úgy tűnnek fel azok, mint egy nagy körnek szélső pontjai, Ha e kör középpontját keressük, úgy találjuk, hogy az a nagy magyar alföldön, NagyVáradtól kissé nyugotra esik. Nagyon természetes dolog is, hogy a nagyváradi egyházban, Szent-László sírja főlé kel, hanem szines írták fel először nem beti képekkel a gyöngéket védő, igaz, keresztény lovag dicséretét. A bögözi képsorozat épen azzal ís kezdődik, hogy a nagyváradi várból bor nő és könyörögnek a már lovon ülő, csatába induló Szent-Laszléért, (29) NagyVáradról terjedt azután e képsorozat kelet, na püspök, kijön egy csoport jám
