Stranica 230 [230]
OCR
végzetes változásai, oly izgató jelenetei között él ez a kor, olyan hatalmas, gyászos és dicső történetet él, a törők harczok nagy époszának azt a szakaszát, melyben még világra szóló hősként szerepel: nem csoda, ha ez a történet köti le egész lelkét. Hősei: Losonczi és Szondi, Dobó és Zrinyi; költője Tinódi, ki a magyar hősi eszményt bőven megtalálja a maga idejében, A kor nemzeti érzését igazában nem ís a lantverés, hanem a sors csapásai izmositjak. Azután költőinek nagy része pap, kik a vallásos és erkölcsi megujhodás czéljából a biblia történeteire irányozzák figyelmét és érdeklődését. Ez a költészet is át van hatva kritika útjainak és eredményeinek ismertetése a hún monda eredetéről és krónikáinkba szövődéséről: nem tartozik szorosabban tárgyunkhoz, Akármely módon jutott hozzánk, hogy f á nemcsak jellemzőleg, hanem uralkodóan olvadt be; bizony iy szinte háttérbe szorítva, nemzeti jelentéségökben leszállítva azokat a mondáinkat, melyek a minmagunk története kezdetének szálaiból szövődtek. Annyira a miénkké lett, hogy nemcsak a legerősebben illeszkedett be őshagyományaink szervezetébe, hanem ennek valósággal életerévé izmosodott; a nemzet önérzetének, erejéről és történeti helyéről való megg ésének lett legálta hazafias ékkel telatéb éppen annyira nemzeti, mint vallásos; de sőt vezérg a magyar multra való vonatkozásai gyérek és futólagosak. Farkas András indítékát ismételve a magyar nemzetnek istentől való különös megáldatásáról, szövik itt-ott verseikbe a nekik rendelt országnak elfoglalását, melynek emost veszedelmét hallják, végezetét mondjáks. Ilyen czélzatú, rövid emlékezést találunk Szkharosi András híres Átokjában és Dézsi András énekében Mózesről és Józsuéról. Érdekes, hogy az utóbbi is, a honfoglalásról szólván, Atillára és húnjaira gondol, az ötödik századot emlegeti, mikor ejó Magyarországba magyar nép szállas. Íme, a mit ezekben a régi verses emlékezésekben Magyarország első elfoglalásáról és megalapításáról találunk: az nem Árpádra és az ő magyarjaira lanosabb kifej és táp dé, élete legfontosabb mozzanatának, honszerzésének okfejévé. A hun hagyomány századokon keresztül a magyar nemzet emlékezésében mélyebb hatást, öntudatában erősebb érzelmi nyomot, képzeletében elevenebb erőt mutat, mint Árpád és a magyar honfoglalás. Semmi sem bizonyítja ezt jobban, mint az Atilláról és Árpádról szóló hagyomány egész régi irodalmunkban és népi költészetünkben. Ebben a népköltészetben, közszájon élő termékeiben, általában nagyon kevés a történeti vonás, sőt a történeti név, A mi van is, nagyobbára kétséges, mennyiben tekinthető igazi hagyománynak és nem újabb irodalmunkban keresendő-e a forrása. De még az ilyen kritikát mellőzve is, népünknek egyes történeti személyiségek, pályájok iránti ú A nemzeti történet élén nem ők állanak. A mit ők végeznek: az csak visszatérés, visszafoglalás, visszatelepedés: a nemzeti krónikában, a költöknél és a népnél egyaránt, Árpád személyisége ebben az egész hagyományban nemcsak olyan mértékben nem emelkedik ki, mint Atilldé, hanem szinte háttérben marad, A hét kapitány élén ő vezeti vissza a magyarságot, ő szerzi vissza az országot, de ennek alapítója és első fejedelme Atilla, A hagyomány hozzáfűzi úgyszólván minden kegyeletét és biiszkeségét, Történetünk vele kezdődik; Árpád csak egy ujabb szakaszát nyitja meg. A magyar történet és nemzeti monda egész látóhatárának ő a fölkelő napja, A történeti fogékonyságára jellemző és feltünő, a miről népköltési gyűj tárgyunkra tanuskodnak, Mig Atilláról mégis csak találunk élő mondákat és mondai képzeteket, különésen a székelységnél, de a magyar Alfoldön is, mint Kriza, Arany— Gyulai, Kovary és Kálmány köteteiben, sőt az elsőnél az isten ostora képzetének érdekes népi továbbfejlődését és alkalmazását: addig Árpádról az Ipolyi följegyezte szihalmi kincs-hagyomány szegényes foszlányánál egyébre nem igen mutathatunk. Dalainkban, ha Árpád neve Atilldé mellett nagy ritkán, mindössze egyszer-kétszer előfordul, biztosra vehetjük, hogy az ének nem régibb keletű. Hogy a néphez közel álló, protestáns-kori költésze
