Stranica 205 [205]
OCR
ban kiderül majd az is, hogy a regösök emlékét őrző dunántúli népek helyi hagyományaiban lettek a húnok magyarokká, Attila kirdly a honfoglaló Árpád ősévé, a magyar honfoglalók Attila hős társaivá s a magyarok ősmondái a húnok és magyarok egybefoglalt történetének sok hosszú évszázadon át zavartalanul csodált győnyörű keretévé. INDEN HIVŐ hiteles történetnek tartotta az irott emlékeket helyettesítő szajhagyomanyt. Ennek tartották a belőle merít is. E krónikások nálunk írástudó szerzeteő krónikások sek és udvari papok voltak, a kik szivesen lejegyezték a jelent irányító közel korú é de szívesen azokat a pogánykorba visszanyúló szines eseményeket, a melyeknek a kírályi udvar rakott asztalai körül dőzsölő pogány eredetű énekmondók voltak hiteles elbeszélői. Ez az oka annak, hogy a magyarok honfoglaláskori és még ennél is régibb történeteit három teljes évszázadon át csaknem kizárólag a szájhagyomány ápolta. Csak WI. Béla király egykori jegyzője szánta el magát 1203 tájban, hogy Magyarország királyai és nemesei származását, az őshazából való kivándorlás körülményeit és a hét magyar honfoglalásának történetét elvégre tűzetesen megírja. Egyrészt azért, hogy a maradékokra utolsdiziglen átszálljon; másrészt pedig azért, mert ha a maradék «az oly igen nemes magyar nemzet eredetének eleit s minden vitézi tetteit a parasztság csalfa meséiből, vagy az énekmondók csacska énekéből mintegy álmodozva hallaná, igen éktelen és elég illetlen lenne. Megigéri ugyan, hogy írásművek fejtegetései és históriák magyarázatai töltik majd meg krónikája lapjait, mégis ha alább forrásra hivatkozik, mindig az énekmondók kerülnek ki folla alól, és ilyen utalás nélkül is lépten-nyomon elárulja, hogy a honfoglalás történetének gyér adalékait az élő hagyományból merítette. Valóban az álmodozva hallgatott monda ekkorra már csodás dolgokat szerepeltetett a 167 régi események nehezen felismerhető régi emlékei között. Midőn a pogány hagyományokat ápoló regösök házaló csapatai még szarvassal bikával és jártak . újesztendőt köszönteni, a szlovénekkel közös dunántúli végeken székelyek őrködtek. A nyugati határ e székelyei büszkén emlegették, hogy őket a magyarok már ott találták, mert avarok voltak, a kik nagy kiterjedésű kerítéseikben szépen együtt éltek a hún-buktató gepid nevű germán néptöredékkel. Jól tudták, hogy Attila király örökében vannak s ezért hún-utódoknak is tartották magukat. Sőt az avarok e hitét még az is hathatósan támogatta, hogy ismerték a hunok ama töredékeit, a kiknek nyelvét értették. Fülükbe csengett, hogy idegen szomszédjaik szintén Hunországnak nevezték a Duna-Rába közt elhunoknak tartották őket, valamint terülő északi nagy kerítést ís, melyben elődeik Nagy Károly kegyelméből megmaradtak. Ezen a hun-avar területen a regősök sok szépet hallottak Attila és Buda történetéről, a hunok világra szóló hódításairól, a got Detre gonosz tandesairél, a szörn Krimhild-csatáról, a hun királyfiak bukasáról, a hun népmaradvány hányatásáról, a pannóniai hun örökség egymást felváltó gót, gepid és longobard bitorlóiról, a hunfajta avar utódok megjelenéséről, Attila pannóniai . birtokának (visszafoglalásáról, Nagy Karoly és Pipin irtó habortirdl, az avar hősök femetőjéről, a magyarok jövetelének első hirérél és a pannónai avar néptöredék által való ruthéniai fogadtatásáról, az együttes magyar honfoglalásról és az avar csatlakozók későbbi határőri szerepéről, székelykedéséről. Mivel a székelykedés törvénye szerint a magyarok nyugati háborúiban a nyugati határőrök minden fegyverfogható népe részt vett és mindig a magyar sereg előtt járt, a IX. század derekán szenvedett vereségek legnagyobb mértékben a nyugati határ hun-avar székelyeit sújtották. E végek legsiralmasabb emléke kétségtelenül a 955-iki augsburgi ütközet volt, a melyből csak hét megcsonkított menekült érkezett haza azzal a szomorú hírrel, hogy az élve elfogott Lél és Bulcs vezéreket is felakasztották. Ez a hét mene
