Stranica 204 [204]
OCR
tartották őket ördögöknek, holott ők varázslásaik hatalmával bő áldást és boldog házasságokat jövendöltek. hogy a eregő rejt, az ének megigéz, ön kívületbe, a varázslók isteni réülésébe ej Hogy aztán az önkívület csakugyan bekő; tkezzék, a kok A pogány eredetű ünnepi régi emlékeinek e teljessége kizárja azt, hogy dolgunk. Hiszen a nép mai énekmondóinak ama vallomása, hogy idegen országból, fagyosan érkeznek haza, s hogy itthon őket kölcsönzéssel volna vetlen népi Szent-István király üldözi, nyilván elárulja azt, hogy ők tulajdonképpen az így panaszkodó régi énekmondók alkalmi megjelenését utánozzák. A Pozsonyi Krónika feljegyzéséből pedig tudjuk azt, hogy a XIV században csakugyan élt még a Szentvégén kel nagy zajt csaptak és őrülten ugrálni kezdtek. Mivel e sajátos szereplésnek a téli napban nincs nyoma, arra az eredményre jutunk, hogy nálunk a szlovén szomszédok újévi alakoskodása alkalmából azok a vameg, a kiknek társait minden velünk rokon keleti és északi nép ismeri. A nemzetközi Istvánkori házaló emléke. Sör ugyane följegyzésből megtud tuk azt is, hogy az üldözöttek a 955-iki hét menekülttől származtatták magukat. A nép tehát az idegen országból hazavetődő hét menekült Szent-Istvánkori utódait utánozta. Mivel pedig a nép az üldözött énekmondók regi nevét színtén megtar totta, többé kétséget sem szenvedhet az, hogy az oklevelek XIII—-XIV. századi regös nevű udvari énekmondói voltak az utánzott XI. századi regősök utódai. Az Árpádkori énekmondók történetének ez a meghatározható korai időpontja igen értékes adalék. Mert ha tudjuk azt, hogy őket az egész uralaltáji mithoszt átható hitvilagukat és szerepkö dozatokat, et pedig samánizmusnak nevezi. Al varázslatokat, gyógyító ráolvasásokat és egyéb bájolásokat végző magyar társaik utolsó szereplése az 1046-iki székesfehérvári pogány lázadás emlékeiben haA közelkorú a bálványimádó, pogánymódra lovat álgyott nyomot. latin krónikás doztató, rossz szellemekkel társalgó és pogány igék éneklésével lázító magyar samánokat ruspexeknek nevezte. De egyik elfogott nőtársuk neve szerinte is Rasdi (Bonfinius soknak, phítonissáknak és ha szövegélen Marasolo) volt. Ugyanez volt a többi phi népünk azokat a kott karácsony-új a kik az ünnepi szokással kapcsolatban Szent-István király üldözéséről panaszkodtak, akkor azzal is lehetünk, szlovén eredetű évi látogatókat utánozta, tisztában hogy énekmondóink a szokást már korábban, a pogány korban elsajátították, az üldözés után pedig gyorsan abbanhagyták. A XI. századi kialakulásra vonatkozólag ily pontosan tájékoztató népszokás tehát egy rendkívül szívós életű pogány emlékünket őrizte meg. Ebben az emlékben maradt aztán megrögzítve a varázsdobbal, lánczos bottal, fakéreg lábbeliben, fekete hajdinaszalmába burkolva megjelenő regősök és állatbőrben alakoskodó társaik hű képe is. Sot a nép ajkán élő eme csodálatos régiségből még azt is megtudjuk, hogy az utánzott regösök a dob és csörgős bot döngésével kísért éneknek varázserőt tulajd. p és haruspex is. A magus fogalmát XV—XVI. századi nyelvemlékeink már ak. nevezik. Mivel mi e név tartalmát korábbi nyelvtörténelmi adatokkal tűzetesen meghatározni nem tudjuk, meg kell nyugodnunk abban, hogy a rokonnépek samdnjaival azonos pogdnykori magyar varázslók XJ. századi utódai a néphagyomanyban szereplő XI. századi regösökkel azonosak. Mivel ez egyszersmind aztis jelenti, hogy az Árpádházi királyok udvari énekmondói a XI. század elején üldözött dunántúli magyar samánok utódai voltak, immár nem lehet feltünő az a jelenség sem, hogy az udvari énekmondók ajkán megmaradt hagyományban sok pogány mithoszi elem és nég ennél is több dunántúli emlék maradt reánk. Csak így lesz érthetővé, hogy az Ezért a versszakok végén mindig jelezték, újévi csodaszarvasnak szerep jutott a magyarok eredetének mondájában. Söt nyom
