Stranica 9 [9]
OCR
Az első magyar írók idegen kultura emlöin táplálkoztak, a nemzet pogány hagyoa | minden ÖSSÉ. dtak s még a pogány ősöket is bibliai személyektől. származtatták. Eleinte — úgy látszik — egyáltalán nem érdekelte őket a fejedelmek kora s csak a királyok írói voltak. Róluk is száraz adatokat róttak egymás mellé, a melyek nem igen engednek betekinteniink az események mélyébe vagy a kor szellemébe. Már a királyság első félszázada megtermette nemzeti krónikánk csiráját, a feljegyzés megkezdődött és folyt tovább, de eredeti alakjában nem szállt ránk, csak késő átírók és feldolgozók művei A forráskril heziti, s valóságos nagy vitairodalomra ől. ismerjük. ika munkáját ez is megnehivatkozhatunk, a melyben a krónikák származási rendjére és az egyes, különböző korokban keletkezett részletek szétválasztására nézve úgyszólva mindenik tudósnak megvolt a maga egyéni nézete. Engel és Endlicher kezdték a kérdést tanulmányozni, Toldy Ferencz, Marczali Henrik és Pauler Gyula folytatták, míg a külföldön Ottokar Lorenz, Zeisberg, Rademacher, Heinemann és Kaind] szóltak hozzá. LEGRÉGIBB IRÓ, a ki ezeket a régibb feljegyzéseket munkájába beolvafztotta, Kézai Simon mester, IV. (Kún) László udvari papja, Művét közvetlenül az 1282-iki hódtavi csatát követő évek ben írta, Pontosabban szólva, ha azt tekintjük, hogy az annyira dícsőített Básztély Renoldot nem nevezi nádornak, 1289 előtt kellett írnia, minthogy azonban az 1285-iki tatárdulást nem említi, valószínű, hogy még ez előtt fejezte be a munkát. Ha pedig azonos azzal a «Magister Symon aule nostre notarius»-szal, a kit László király egy 1283-iki oklevelében nevez meg, úgy még 1283 előttre kell tenni a krónika keletkezését, mert abban Kézai még nem nevezi magát notariusnak. Életéről alig tudunk valamit, Csánki Dezső mutatta ki, hogy a hajdani pestmegyei Kézáról, a mai fehérmegyei Kinza pusztáról származott, mely akkor Básztély Renold birtoka volt. Krónikájának kézirata ma már nem ismeretes ; művét csak Hevenessy, Pray és Cornides XVIII. századi másolataiból és Horányi kiadásaiból ismerjük. Hordnyi 1782-ben még abból a tizenkettedrét hártyakézíratból adta ki, a melyet Kósa Jenő provincialis juttatott hozzá a ferenczrendűek kismartoni könyvtárából, a hova 1713-ban került, mikor Efterhdzy Pál nádor a család kismartoni könyvtárát a rendnek adományozta, Ennek a keéziratnak azonban, melyről a másolatok is készültek, azóta nyoma veszett, Különben Kézai nem valami híven őrizte meg a régi feljegyzéseket, Igaz ugyan, hogy ő maga nem sok újat toldott hozzájuk : ítt-ott egy-egy adatot vagy új magyarázatot s a végén Kún László uralkodása első tíz esztendejének elbeszélését, tulajdonkép a dürnkruti és hódtavi csaták leírását. De a mint eredeti közléseiben is szűkszavú és színtelen, — forrását is erősen megréviditette. Száraz kivonatot készített, Munkája haladtával szalmalángja is lohadt; mint annyi középkori író, ő is ráunt a scriptori dícsőségre s mind többet-tőbbet hagyott el. Ez az oka, hogy a következő, Nagy Lajos korából ránk maradt szerkesztés az ősforrást hivebben mutatja, Ha szövegét Kézaiéval és a régi krónika forrásaival, különösen. Justinusszal, Reginéval és az altaichi évkönyvekkel összehasonlítjuk, mindig az az eredmény, hogy a Nagy Lajos korabeli szerkesztés e források szövegét teljesebben és lelkiismeretesebben őrizte meg. Német írók, mint Rademacher és Kaindl legújabban is azt vitatták ugyan, hogy Kézai önállóan használta az altaichi annaleseket, s a Nagy Lajos korabeli szerkesztés az ő művét bővítette ki, miközben még egyszer kiaknázta az altaichi évkönyveket. E nézet képviselői azonban elfelejtik felvetni azt a kérdést: miből magyarázható, hogy a Kézai mellett az annaleseket önállóan használó bővebb szöveg épen csak ugyanazokon a helyeken használja őket, a hol Kézai is használta ; továbbá : honnan vette a bővebb szöveg írója — az esetben
