Stranica 48 [48]
OCR
A profit nem a tudása, a felszerelése különbözteti meg az amatőrtől, hanem az, hogy legalább közepes képet tud hozni akkor is, ha a téma nem fotogén, és a fények borzalmasak. Amikor a saját dolgaimat fotózom, akkor ilyen értelemben amatőr vagyok. Nem érdekel minden, hanem szűkítek. Ha megrendelésre megyek, akkor szinte mindig sorozatfelvételre van állítva a gépem, hogy meglegyen a tökéletes kép, pl. sikerüljön egy vizuális gag. Saját magamnak viszont jóval lassabban, csendesebben fotózok, ritkábban exponálok, és megesik, hogy használhatatlan lesz az egész nap. A tanyavilágban sokszor ki se megyek, ha nem jók a fények. Egy eltervezett anyagomhoz öt évet vártam a megfelelő időjárásra, arra, hogy teljes hó és teljes köd legyen. Még dokumentálásnak számít, ha öt évet vártál egy képre? Az a kép egyszerűen jobban nézett ki így, tudtam, hogy csak akkor fog igazán működni. Igen, ez szubjektív dokumentarizmus. De bárki, aki felemeli a fényképezőgépet, szubjektív lesz. Azzal, hogy milyen objektívet használ, milyen blendét, merre fordul... Talán egy 360 fokos videó állna legközelebb az igazsághoz. Például vegyünk egy tüntetést. Kit fotózzunk le? Azt emeljük ki, ha két ember összeverekedett? Sőt, tegyük azt a címlapra? Egy háború fotózásakor a fotós már azzal oldalt választ, ahol éppen van. Ezért szerintem a képek nem élnek meg képaláírás nélkül; tudatosítani kell, hogy a fénykép az igazságnak mely szeletét mutatja. A fotótól mindig a nettó igazságot várjuk; sokan azt hiszik, hogy a fotó bizonyíték, nem tud hazudni. Pedig csak azt tud. De vannak a hazugságnak szintjei. Ha hírképet nézünk, az ne legyen beállított. (A portré más, ott az alany már beszélgető viszonyban van a fotóssal.) Hozzáadni és elvenni nem szabad a képhez: ez a World Press Photo és más fotós pályázatok alapszabálya. Csakhogy néha elég elfordulni a helyszínen, vagy levágni a kép szélét, hogy eltűnjön egy ember a képről. Egy angol indiai fotós, Souvid Datta munkái körül van most éppen botrány. A befutott fotóelit tagja, nagy ösztöndíjakat nyert. Kiderült, hogy 5 évvel ezelőtt Mary Ellen Mark képeiről kivágott figurákat, és áttett a sajátjára. Ami egy kicsit már erős. Csakhogy a srácra eredetileg amiatt figyeltek fel, hogy egy indiai bordélyházban lefotózta a1 6 éves prostituáltat egy ügyféllel. Fölöttük állva fényképezett, a lány arca látszik, a pasié nem. Egy 16 éves fiatal látható a képen aktus közben, arccal és névvel. Még ha bele is egyezett mindebbe, akkor se egyezhet bele: teljesen kiszolgáltatott, valószínűleg el is rabolták. De jellemző módon nem ezen buktak ki az emberek, hanem azon, hogy a fotós átmásolt egy figurát. Pedig sokkal mélyebb a szakmai probléma. Ilyen érzékeny sztorit nem szabad így megfotózni, csak eggyel okosabban. Nem tabutéma, foglalkozni kell vele, de nem ilyen formában. Te voltál már olyan helyzetben, hogy úgy döntöttél: valamit inkább nem mutatsz meg? Próbálok mindent úgy fotózni, hogy vissza tudjak menni utána, bár vannak helyzetek, ahol nem érdemes kedvesnek maradni, hanem fel kell vállalni a konfliktust, főleg politikai témában. De szeretném, hogy akiket lefotózok, önmaguk számára önazonosnak maradjanak. Ha neonácikat fényképezek, akkor nem fognak kiskutyasimogató úriembereknek tűnni, de azt sem fogják érezni, hogy kihasználtam őket, hanem büszke neonáciknak látják magukat.
