Stranica 47 [47]
OCR
Viszonylag könnyen vissza tudom adni, hogy mit látok. De azt, hogy mit érzek, már nehezebb. Ennek a kifejtéséhez kell sok idő, sok pillanat, sok megnyílás. Ahhoz, hogy valaki végig őszinte tudjon maradni, miközben fotózzák, különleges személyiség szükséges, vagy hónapokig kell őt fényképezni. A Tanyavilág-projektem néhány családjával már eltöltöttem ennyi időt. Min múlik, hogy sikerül-e láttatnod, amit látsz és érzel? Ez a fotográfia alapkérdése. Nagyon sok válasz létezik rá, és én is mindig más választ adok éppen. Richard Mosse mondta, amikor infrakameraval fotózott kongói háborús helyszíneken, hogy a szép fotó a legélesebb kés a fiókban. Mostanában ez jár a fejemben. Vizuálisan nagyon egyszerű, hatékony, könnyen befogadható, ugyanakkor gyönyörű képekre törekszem. Ezt a nyelvezetet könnyű befogadni, könnyű vele hatást elérni. De meg kell találni a hatás, a szépség és a mondanivaló egyensúlyát. Hosszú időn át próbáltam úgy leszűkíteni az eszköztáramat, hogy letisztultak legyenek a képeim. A Tanyavilág-projektnél is látszik, hogy ma már máshogyan fotózok, mint az elején. Nyugalmi, szinte beállítottnak tűnő pillanatokat keresek. Sőt, a portrékhoz sokszor valóban meg is állítom a pillanatot. Az ilyen képek megfogják a néző figyelmét, arra kényszerítik, hogy lassabban fogadja be a képet, és így a komplex, rétegzett mondanivaló kibontakozhat. A fotográfia most hatalmas útkeresésben van. Mindenki fényképez és képeket használ, emiatt megnőtt az érdektelen képek száma is. Régebben az újságok elválasztották a nem fontos képeket az érdekestől. De most már nincsenek igazán újságok, hanem top 10 cicafotó van. Ez megnehezíti a fotósok dolgát, hogy kitűnjenek. A letisztultság segít. Legyen a képekben valami tökéletes (bár néha pont a tökéletlenség az, ami kiváltja a hatást). Ezzel a nyelvvel kísérletezem most. Vannak könnyebb és nehezebb témák riportfotósként? Persze, bár ez nem mindig egyértelmű. Mondok egy példát. A szlovákiai, jobboldali szélsőséges mozgalmakat kellett fotóznom a New York Times-nak. Olyan vizuális kódokra számítottam, mint fekete bakancsok fehér cipőfűzővel, tarra nyírt fejek, drámai fények... Minden, ami elüt a normálistól, könnyű győzelemnek ígérkezik. (Bár nekem úgy tűnik, hogy egyre normálisabb, uniformizáltabb a világ, azaz egyre nehezebb fotózni.) Ilyen várakozással utaztam Szlovákiába, csakhogy az esemény jobban hasonlított egy délutáni matinéra. Csalódott voltam, hogy már a nácik se a régik. De ilyenkor ebből kell kihozni valamit. Végül mézeskalácsból készült nacionalista sütiket fotóztam, vicces asztalterítőn. Újra és újra fel kell találhom magamat. A HVG-nél egyszerre tízféle fotósnak kellett lennem, sportfotózástól az illusztrációkon át a gazdasági témákig, és ez nagyon kinyitott a szememet és rugalmasságomat. A jövő héten megyek az OPEC, az olajipari kartell éves gyűlésére Bécsbe. Nehéz témának ígérkezik, de meg kell találnom a megfelelő hívószavakat a képben: az OPEC mögött lévő hatalmat, a burkolt feszültséget... A New York Timesos munkákban az az izgalmas, hogy egyetlen képben kell ledobni a bombát, azzal kell visszaadni mindent. És persze gyorsan reagálni, mert riportfotózáskor másodpercek alatt zajlanak az események.
