Stranica 9 [9]
OCR
óvó kezekkel gondozó idős kertész vaskos, barázdált tenyereinek látványával, az egyszerűség nagyszerűsége. Különös érzékelnünk, hogy míg képriportjai nagyon is a valóság vonzásában születnek meg, addig egész életében távol tartotta magát egyfajta dokumentarista felfogástól, nem állt hozzá közel a szociofotó. A választ e kérdésre így fogalmazza meg: , A dokumentarista fényképésznek az a módszere, ami tárgyszerűen tekint a témájára, és nem foglal állást, nekem nem megy. Mindenben, amit megörökítek, benne van a szenvedély, az a szeretet, amivel feléje fordulok." S erre a szenvedélyre szuggesztív ,képérvek" például jazz-fotói, amelyek közül emeljük ki a Jazz (Preservation Hall, New Orleans, 2008) című képét, amely talán riport kép egy jazz eseményről, de mintha valamiféle tudatmódosított állapotban készült volna, olyan absztraktba átemelődő expresszív, bemozdult kompozícióról van szó. PORTRÉ, ARC, TEST Eifert pályaindulása kezdetétől számít tehát - hagyományos kifejezéssel — portré-fotósnak (is). Mint más esetben, nyilvánvalóan nála is érintkeznek és összefolynak a különböző műtípusok, így a riportfotó természetesen lehet portré is és ez fordítva is igaz. Egy jó portré is magától értetődően lehet része egy riportnak. S a portrénak is több megvalósulási lehetősége van, melyből a legjellemzőbb a fej- vagy arc-portré (ennek is kiváló művelője), ám ez kitágulhat az egész test megjelenítésére, sugározhat egyfajta zsáner, életkép jelleget. Eifert János a portré fényképezés teljes spektrumában otthonosan mozog, és vegyük ide a pályaindulásától máig ikonikus képének számító Marcel Marceau felvételt, amely ugyan sorolható a táncképek, az életképek, sőt még a riportfotók közé is, de leginkább ez portré, méghozzá a leglényegibb. Eifertnek a francia pantomimművész 1968-as, Erkel Színházbeli fellépése kapcsán sikerült őt lencsevégre kapnia. A felvétel azért is jelentős, mert a végső kép kialakításában a fotográfus már ekkor és itt is élt a két fotóból egyet készíteni (montázs) gyakorlatával. Eifert János utazásai során hatalmas mennyiségű riportképet készített, amelyek tudósítások is egyben kultúrákról, életformákról, civilizációs állapotokról. Például Calcutta című, 1974ben készült képén a városi élet eseményeibe illeszkedően otthonosan érzi magát az aszfalton egy tehén. De éppúgy készít portrét ismeretlen emberről (Gondterhelt nyugdíjas, 2011), mint ismertről (Dömötör János múzeumigazgató), exponál fekete fehérben (/mre Bálint) és színesben (Ujgur kislány — Kína, Urumai, 2011). Készít fejportrét (Calcuttai férfi — India, 1974) és olyat, amikor az ábrázolás összetettebb, mélyebb, amikor a személyiséghez szorosan hozzátartozó attribútumok is megjelennek a képen (Fodor József festő, 2004). Egész arcképéletművére jellemző, amit így foglal össze: , Amikor embereket fényképezünk, nagyon fontos, hogy tiszteljük a megörökítendő személyt. Mindenkinek joga van eldönteni, hozzájárul-e kép12 mása megörökítéséhez, nyilvánosságra hozatalához."" Portréinál legtöbb esetben különös figyelmet szentel a környezetnek is. A TERMÉSZET Első pillantásra azt gondolnánk, hogy Eifert Jánost, aki leginkább az emberi test fotográfusa, igazán nem foglalkoztatja a természetfényképezés. Ám ez messze nincs így. Egyrészt szocializációja ültette el benne az egész életére szóló mély érdeklődést (Vásárhely, Mártély). Másrészt olyan sok helyén járt a világnak, s olyan természet megfigyelőnek bizonyult minden helyszínen, ami ritkaság kortársai között. Tömör, asszociatív képe Az Éj madara (Schönbrunn, 1983), amely szorongató képzeteket kelt, miközben puritán éj-ábrázolás. 1995-ben készült Mártély, holt Tisza télen vagy a 2007-es Mártély, Tisza című képei is jelzik intenzív gyökerezettségét e rekszik az úgynevezett szép tájak megörökítésére, hanem az e kategóriába sorolható munkák is nagyon rákoncentrálnak egy-egy látott mikroklímára, olyannyira, hogy a természeti formák, anyagok már-már absztrakttá válnak (például Part, 1997). Nem is véletlen, hogy a Vigadó Galériában 1997-ben megrendezett Találkozások a természettel című csoportos természetfotó kiállítás kapcsán (szervező a Nimród Fotóklub, melynek ekkor Eifert János még az elnöke volt) Mányoki Endre így ír: , Szerzőket kiemelni mindig nagy kockázat. Most kötelező. [...] Eifert Jánost [...] az ősmítoszt elemi erővel megjelenítő életfaképe emeli (nem ki, hanem) föl, a szellemi létezés magasába."" Ez a minősítés plasztikusan jelzi, hogy a művész a természetfotográfiát is mindig többnek tartotta, mint a látott és átélt élmény puszta megörökítését. OKTATÓ A VILÁGBAN ÉS ITTHON Közben pedagógiai, ismeretterjesztő vénája is felszínre kerül, és 1984-ben a Sebesvíz nemzetközi fotóművészeti alkotótábor művészeti vezetője, az 1. Werkschule für Fotografie, Soltau; Höhere Graphische Bundes- Lehr- und Versuchstanstallt, Wien; BodyArt, Bayreuth meghívott előadója, workshop-vezetője, majd a Magyar Fotóművészek Szövetsége szakkollégiumának, mesterkurzusának vezető tanára lett. A tanítás éppúgy szenvedélye, mint a fotografálás. Szemlélete itt is tág horizontú, a gyakorlat, az elmélet egyaránt fontos. Ismereteit, tapasztalatait, széles általános- és fotográfiai műveltségét a ma már alapműnek tekinthető könyvében foglalta össze (KÉPÍRÁS Fotóakadémia, Kossuth Kiadó, Budapest, 2012). 13
