Stranica 68 [68]
OCR
A jó természetfotó-kiállítások nagyon népszerűek, sok embert vonzzanak. Az elismerés, a csodálat hangjai mellett találkozni olyan véleménnyel is, miszerint a művészi igényű természetfotó nem a fotó művészete, hanem a természeté. A kép kompozícióját, esztétikai alkotóelemeit, a kép szépségét maga a természet teremtette, mi csak kivágjuk belőle a szépet, kölcsönözzük fényképbe illeszthető elemeit. Számos kompozíciós elv (pl. Aranymetszés, polükleitoszi kánon, Plinius arányossági szabálya, Vitruvius elve, miszerint a műalkotások szerkezeti felépítésénél az ember teste a modell, mert kinyújtott kézzel és lábbal beleilleszkedik a , tökéletes" geometriai formákba: a négyzetbe és a körbe) a természet rendjéből, az emberi arányokból indul ki, sőt történtek kísérletezések ezek matematika meghatározására is. Sokféle megállapítás, megcsontosodott szabály próbál rendet vágni a gondolatok mezején, ám minden művészeti jelenség, minden műalkotás sokkal teljesebb annál, semhogy bármilyen pontos vagy részletező definícióval sajátos gazdagságát ki tudnánk fejezni. A művészet, a , fotó/művészet" elméleti meghatározása persze nem könnyű feladat. A lexikon nehézkes, ám egzakt meghatározása mellett együgyűnek, ám tetszetősnek tűnik az az , utcai" meghatározás, miszerint művészet az, amit annak tartanak. Reinhold MiBelbeck A XX. szazad fotomtiveszete” című könyvének bevezetőjében írja, hogy a fotográfia a mai napig hatalmas átalakulásokon megy keresztül. Egy olyan médium fejlődési folyamatáról van szó, amely szervesen nem kapcsolódott a művészettörténethez és most önálló művészeti ággá válik. Történeti és elméleti kérdésekben ki kell alakítania , saját" véleményét, nyelvezetét, helyretenni dolgait. Amikor a természetfotot műfaji szempontból kívánjuk , helyretenni", vagy fotóművészeti alkotásként elemezni, szép számmal merülnek fel szakmai-művésziesztétikai-etikai kérdések. Véleményem szerint a fotográfia műfajelmélete is korszerűsítésre szorul, hiszen tele van ellentmondásokkal. Ugyan a portré, tájkép, város- és épületfotó, csendélet, életkép, akt "festészettől örökölt" műfajok, míg az esemény- és riportfotó a fotográfia által teremtődött meg, mégsem mondhatjuk, hogy csak ez utóbbiak tekinthetők a fotográfia , tiszta" műfajainak. A természetfotó beskatulyázásánál (bocsánat: műfajba sorolásánál) zavart okozhat az is, hogy a természet témáinak (növény, állat-, taj-, meteoroldgiai jelenség-, ember és környezete, stb.) abrazolasakor külön-külön, vagy együttesen tudományos- és művészi elvárások is közrejátszanak, a megjelenítés eszköztárától, a felhasználás területétől függően pedig ugyanazon fénykép értelmezhető alkalmazott fotóként (riportkép, illusztráció) , vagy kreatív fotográfiaként (kiállítási kép, művészi alkotás) is. A téma látványos szépsége, dekorativitása, a hétköznapok zaklatott pillanataival, az élet valóságával szöges ellentétnek látszó nyugalom, időtlenség, a ,SzÉPre hajtás" az oka, hogy némely kép láttán a giccs fogalma is felmerül. Az egyik legfontosabb kérdés a valóság és a művészi valóság viszonya. A többi kérdés sem elhanyagolható. Vajon a fotóművészet — azon belül a természetfotó — határait kijelölni, vagy kitágítani érdemes? Milyen mértékben azonosítható a valóság ,képe" magával a valósággal? Foglalkozhat-e a természetfotó tőle ,műfajidegen" témákkal, mint pl. az idő fogalmával? Képes-e folyamatok ábrázolására, vagy csupán a pillanatnyi események, tényszerű állapotok rögzítése, művészi megjelenítésű, ám tudományos igényű dokumentálása lehet a cél? Beavatkozhat-e a , kép" magába a valóságba? Ennek érdekében a fotográfus, mint kreatív alkotó nasználhat-e olyan eszközt, amely már önmagában is ,idegenkezűséget" feltételez? Megváltoztatók-e az eredeti színek, bekerülhetnek-e a képbe olyan motívumok, amelyeknek nem valóságosak"? Az én válaszom majd mindegyikre: igen, igen, igen!
