Oldal 430 [430]
OCR
Gragger Róbert: Bevezetés a , Dunai Konföderáció" tervezetéhez Azon politikai problémák között, amelyeket Európa újrarendezése vetett fel, egyik legizgalmasabb és bennünket legközelebb érintő, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiából kialakuló államok hogy fognak konszolidálódni és egymással viseltetni. Már az európai Törökország szétesése és a balkáni keresztény államok kialakulása óta világos, hogy az osztrák-magyar dualizmus ugyanolyan fenntarthatatlanná vált, mint a régi osztrák centralizált rendszer volt. Az egyes nemzetek és nemzetiségek önálló állami életre törekedtek. Ebből következett, hogy bár a kremsieri parlament óta számos kísérlet született, hogy a dunai nemzetek problémáját föderatív alapokon rendezzék, ezek jórészt elégtelennek bizonyultak: az autonómiát ugyan biztosították nyolc-tíz nemzet számára, a saját államiságot azonban nem. A nyelvileg, kulturálisan és történetileg összetartozó népeket egy államközösségben egyesítő államalakítási törekvések viszont olyan erősek voltak, hogy azokkal komolyan számolni kellett. Ebben az önállóság utáni feltartóztathatatlan hajszában nem juthattak érvényre a föderációs tervek, még az olyan éleselméjűen átgondoltak sem, mint Karl Renneré.!? Még az olyan felettébb liberális módon minden nemzeti kívánságot tárgyaló javaslat, mint György János névtelenül megjelent könyve a dunai és a balkáni államok szövetségéről, ! és Jászi Oszkár egyesült dunai államokról szóló, metodikai szempontból kidogozott terve" is alig jutott a kifejtés stádiumába. Utóbbi a magyarországi nemzetek önrendelkezési jogának keresztülvitelével megbízott miniszterként a nemzetiségi vezetőkkel folyatott tárgyalások során a legközvetlenebbül tapasztalta, hogy az eszmék nem válthatóak valóra, ha a népek szenvedélyes szabadságvágya és ennek hangadói nem adnak lehetőséget a nyugodt tárgyalásokra. Időközben ezek a népek és országaik független államokká váltak, melyek határait Versailles zöld asztalainál rajzolták Európa térképére, nem törődve a néprajzi, gazdasági és történelmi szempontokkal, és meg nem kérdezve az érintett népeket. Ha a politikusok és értelmiségiek háború előtti és alatti föderációs tervei elégtelenek voltak, úgy a békekonferencia a másik szélsőségbe esett, és csak táplálta a , győztes hatalmak", a csehek, a románok és a szerbek gátlástalan területszerzési vágyát, és mindent megadott nekik, amit kívántak. Most úgy áll a helyzet, hogy az egykori Monarchia hatalmas testének gazdasági vérkeringése minden tagjában leállt. A végzetes következmények mindenütt gazdasági zavarokban mutatkoznak meg, legerősebben természetesen a nagyvárosokban és az ipari központokban. Az egyik oldalon állnak a legyőzöttek, lefegyverzetten és segítség nélkül. A másik oldalon a győztesek a zsákmányukat igyekeznek biztosítani, már a tanulóifjúságot militarizaljak, és egy annál is rosszabb militarizmus ölt testet, mint ami ellen állítólag küzdöttek. Úgy tűnik, az új uralkodók nem tanultak a szétesett Monarchia, Törökország és a cárizmus példájából. Az ő hibájukba esnek, amikor különböző népeket akaratuk ellenére új, hibrid államalakulatokba kényszerítenek és uralni akarják őket. Már most látszik, mennyire eltávolodtunk a probléma megoldásától. Az alávetett népek természetesen nem akarják és nem fogják nyugodtan tűrni ezt az állapotot. De Prága, 430
