Oldal 310 [310]
OCR
kek a kiegyensúlyozott kereskedelem és a tisztességes piaci verseny, az országok közötti fizetési mérleg egyensúlya, a szociális piacgazdaság, az integráció, amely a fejlettebb régióktól erőforrásokat csoportosít át a kevésbé fejlett régiókba, amely egyben az integráció feltétele is. Az alapító hat ország gazdasága az 1973-as kőolajár-robbanásig átlagban évi öt százalékkal növekedett. Az egységes terv alapján a vámhatárok lebontását tíz év alatt hajtották végre és arra is ügyeltek, hogy az egységes piac létrejötte ne eredményezze a külső vagy a belső egyensúly megbomlását. A szerződés 104. §-a kimondja: , minden tagállam olyan gazdaságpolitikát folytat, amely ahhoz szükséges, hogy a foglalkoztatás magas szintjének és a stabil árszínvonalnak a megőrzése mellett biztosítsa fizetési mérlege egészének egyensúlyát, és fenntartsa a valutája iránti bizalmat." Az együttműködés további elmélyítésének, a közös pénz létrehozásának gondolata 1969-ben merült fel. Pierre Wernert, Luxemburg miniszterelnökét bízták meg azzal a feladattal, hogy a közös pénz bevezetésének feltételeit kidolgozza. Az 1970-ben megjelent Werner-jelentés kiemelt fontosságot tulajdonított a Közösség belső egyensúlya biztosításának: , 4 globális gazdasági egyensúly megvalósulását a szerkezeti különbségek veszélyeztethetik (...) Egy gazdasági és monetáris unióban a strukturális és regionális politikák nem kizárólag a nemzeti költségvetés kérdései". Így a területi egyenlőtlenségek kiegyenlítése érdekében szükségesnek tartotta jelentős pénzügyi transzferek alkalmazását." E pénzügyi transzferek nagyságát a Donald MacDougall skót közgazdász vezetésével létrehozott bizottság vizsgálta. Az 1977-ben publikált MacDougalljelentés szerint az integráció egy kezdeti szintjén a GDP 2,0-2,5%-at, a gazdasági és monetáris unió megvalósítása esetén a GDP 7,5-10%-at, a teljes integráció esetén pedig 20-25%-at kell központosítani ahhoz, hogy az integráció működőképes legyen. A monetáris unió megvalósításának az említett jelentésekben felvázolt feltételei a neoliberális korszak beköszöntével feledésbe merültek. A keynesiánus gazdaságpolitikát felváltó neoliberális gazdaságpolitika a kőolajár-robbanás által kiváltott inflációt neoliberális receptekkel kezelte, mely recepteket az 1992-es Maastrichti szerződésben" is rögzítettek. Míg a Római szerződés kiegyensúlyozott kereskedelmet és tisztességes piaci versenyt deklarált, a Maastrichti szerződés az árak és szolgáltatások szabad áramlását szögezte le. A Római szerződés a szociális piacgazdaságot tűzte ki célul, amit a lakosság mind a mai napig a legfontosabb európai értékek közé sorol. Evvel szemben a Maastrichti szerződés a szabad versenyen alapuló nyitott piacgazdaságról szól, amely mind gazdaság-, mind társadalompolitikai szempontból az előbbi tökéletes ellentéte. A Római szerződés a szociális kérdések megoldását közösségi feladatként kezelte, míg az ún. maastrichti kritériumok kizárólag a költségvetési egyensúlyra koncentrálnak. A szerződés a költségvetési hiány GDP-hez viszonyított arányának 3% alatt és az államháztartási adósságnak a GDP 60%-a alatt tartását írja elő. Tiltja, hogy az országok gazdaságukat állami beavatkozással segítsék. Miközben a társadalmi problémák megoldása továbbra is nemzetállami feladat maradt, a megoldást segítő eszközök egyre nagyobb része feletti felügyeletet Brüsszel magához vonta. A fizetési mérlegek kiegyen310
