Stranica 282 [282]
OCR
A politikai dimenziónál talán izgalmasabb téma, hogy a döntéshozói pozícióktól távol, az emberek mindennapi élete során miért nem történik komolyabb változás zöld ügyekben. Miért van az, hogy még a képzett, jól informált polgárok többsége is marginális, sokadrangú kérdésként tekint a környezeti ügyekre? Az okok sokfélék, ahogyan mi, emberek is sokfélék vagyunk. Vegyünk sorra néhányat a lehetséges magyarázatok közül, aztán időzzünk el az egyik legfontosabbnál! Bár a rövidlátást kétségtelenül a politikusok fejlesztették tökélyre, a jövő leértékelése az emberi gondolkodásra általánosságban is jellemző. Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok, tartja a közmondás. Hogy mi lesz néhány év vagy évtized múlva, azzal hajlamosak vagyunk kevéssé törődni. A többséget hidegen hagyják az olyan kérdések, mint hogy elfogy-e a magyar nép a következő kétszáz év során, vagy mi lesz a Kárpátmedence természeti értékeivel fél évszázad múlva. Az pedig szinte senkit sem érdekel, hogy százezer év múlva kire és milyen veszélyt jelent majd a most eltemetett nukleáris hulladék. Meghatározó tényező a szegénység is. Aki nem tudja, lesz-e mit ennie holnap, vagy miből fizeti be a számlákat jövő héten, az aligha tud a környezeti válság megoldásának rá eső részével foglalkozni. A környezet pusztításához nagyban hozzájárul az emberi felsőbbrendűség téveszméje. Kultúránkban nagyon mélyen gyökerezik az a hit, hogy az ember különleges élőlény, értékesebb, mint a többi faj, és az egész természet csupán arra való, hogy minket szolgáljon. E nézet szerint nincsen erkölcsi vonatkozása annak, hogyan használjuk ki a többi (nem-emberi) élőlényt és a természeti forrásokat. Bár Darwin óta pontosan tudjuk, hogy az ember nem áll a természet fölött, és semmivel sem különlegesebb, mint bármely más élőlény a baktériumoktól a tölgyfán át a bálnákig, a teremtés koronájáról szóló régi elképzelés makacsul tartja magát a közgondolkodásban. Többen felhívták a figyelmet a megszokás negatív szerepére. Bármilyen pusztító hatású is némely hétköznapi tettünk, nem sokat törődünk a következményekkel, ha ezt tarjuk normálisnak. Nyilvánvalóan úgy véljük, nem lehet komoly gond az olyan gyakorlattal, ami a dolgok megszokott menetéhez tartozik hosszú ideje (évtizedek, vagy akár évszázadok óta). A megszokás ráadásul elveheti a kedvünket életmódunk módosításától. Sőt, az a legegyszerűbb, ha elhitetjük magunkkal, hogy valamely rossz dolog feltétlenül szükséges, azon nem lehet változtatni. Ekkor ugyanis nem kell tennünk semmit. Ha elfogadjuk, hogy energiaszükségletünk nem fedezhető megújuló forrásokból, ha bebeszéljük magunknak, hogy élelmiszereinket csak ipari módon, tömeges állatkínzással és bőséges vegyszerhasználattal lehet előállítani, akkor minden mehet tovább úgy, ahogyan eddig. A fentiekhez szorosan kapcsolódik a felelősség megoszlása. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a ránk eső erkölcsi felelősség annál csekélyebb, minél többen veszünk részt valamilyen rossz dologban. Ha rosszalkodás közben óvódásként rajta kaptak va282
