Page 203 [203]
OCR
hogy Márai Sándor műveinek cseh és lengyel sikertörténete sem teljesen analóg a nyugati befogadás eseményeivel: a lengyeleknél például A gyertyák csonkig égnek iránti érdeklődést elősegítette az ún. Galicia-regények Monarchia-meg-idézése; a katonaiskola mindhárom irodalomban szerephez jut, a századfordulón tematizálódott szétesés, a nyelv elégtelenségének élménye nem kevésbé a közös ihletkörre utal vissza. A magyar Svejk-recepcionak is megvan a maga külön története; a magyar olvasókat a legcsekélyebb mértékben sem zavarta a cseh regény messze nem egyértelmű magyarságképe: s minthogy a HaSek-mű a Kafka-regényekkel az ellenkező pólusra tétetett, a magyar — és hosszú történettel rendelkező — Kafka-recepció mintegy a személyiségfelfogások analóg hatását jelezte, főleg a cseh és lengyel (Bruno Schulz) irodalmi viszonylatokat figyelembe véve. Itt jegyzem meg, hogy mindhárom kultúrában mellőzhetetlen tényező a , hazai" németség közvetítő tevékenysége: a 19. században a prágai Ost und West, a 20. században a Pester Lloyd, illetőleg a Prager Tagblatt meg a Prager Presse bőséges anyagot kínált a magyarul, csehül nem tudó érdeklődőknek (az 1840-es esztendők pesti német sajtójában J. K. Tyl-elbeszélést olvashattak az olvasók), az egymásról alkotott ismeretek , lingua francá"-ja a német volt, a budapesti, a prágai, a krakkói német nyelv nem csekély árnyalatában különbözött a bécsitől, a berlinitől vagy a zürichitől. A példák, az esettanulmányok a végtelenségig szaporíthatók: annyi legalábbis elfogadhatóvá tehető, hogy az egykori három középkori királyság kultúrájának reprezentánsai közvetett vagy közvetlen ismeretekkel rendelkeztek egymásról, ezek az ismeretek számos esetben a kiemelkedően fontos fordításokban realizálódtak (a 19—20. század fordulóján például a magyar műveket csehre adaptáló Vrchlicky az egyik legtöbbet magyarra fordított költő); ? az olvasóközönség és még inkább a kritika recepcidja azt látszik igazolni, hogy ezek a fordítások ritkán hatnak a meglepetés erejével; az feltételezhető, hogy a fordítások kiegészítik, kipótolják a nemzeti irodalom esetleges , üres hely”-eit; az ismerősség érzésével fogadja az olvasó meg a kritika a műveket, az irodalomtörténet pedig a feltáró munka folyamán nem győz rácsodálkozni a mind inkább fölbukkanó párhuzamosságokra, a tudatosodott vagy rejtett — mert a politizáló tendenciák által elfedett — hasonló gondolkodásfolyamatokra. Az induló tézisekhez visszatérve, még egyszer hangsúlyoznám hogy , köztes" kulturális-művészeti tér Kelet-K6zép-Europa.'? Ez a köztesség egyben nyitottságot tételez föl: talán nem árt figyelmeztetni, hogy a 19-20. század , krizeológiá"-ja is itt született meg, azokban a nyelvileg, a mentalitást tekintve, a kulturális előfeltételezéseket is számba véve sokszínű városokban, mai szóval élve , hibrid kommunikációs terek"7ben," amelyek egyfelől lépten-nyomon, akarva-akaratlanul voltak kénytelenek a világ elé tárni, közvetíteni a nyelv- és személyiségfelfogásokban alakot kapó, egyetemes szorongássá később növő elbizonytalanodást, azt nevezetesen, hogy az én — Freud felismerését nem korlátozva a személyiségre és a századfordulóra — nem úr a maga házában (sem a szubjektum, sem a nemzetszemélyiség!), másfelől a ,,végjaték” egyben kulturális/művészeti fénykor: a cseh, a lengyel, a magyar modernség, a pszichoanalízis, a filozófia (Lukács György!), a zene (Janácek, Bartók), az irodalom, amelynek történetében többnyelvű szerzők is vannak) a szlovén Cankar, a lengyel Rittner, az ukrán 203
