Stranica 195 [195]
OCR
len , fő" vonallal számolunk, a komparatisztikában is több, olykor egymással érintkező, egymást átható , fő" vonal létezik. Annak feltételezése sem reménytelen, hogy , fő" vonalak helyett csak , vonalak", kutatási előfeltételezések, egyenrangú régiós együttesek és kutatások léteznek. Mindabból, ami Theo D"haen vázlatosan és hiányosan bemutatott áttekintéséből itt megismerhető volt, számos olyan tézis vagy gondolatmenet akadhat, amely más irodalmi, nemzetek közti együttesek bemutatásakor is felhasználhatónak bizonyulhat. A szellemi termékek cseréjébe minden irodalmi kultúra bekapcsolódik a maga módján, az emigráció és a migráció szinte minden (hogy példámnál maradjak) kelet-közép-európai irodalmi kultúrát valamiképpen érintett, s a nyelvre meg a személyiségre vonatkozó előfeltételezéseknek a modernségben történt , lereagálásá"-ban éppen ez a régió vállalt kezdeményező szerepet (Freud, Mach, Mauthner), mint ahogy a kétnyelvűség, a kettős honosság, sőt a regionális megközelítések fogalmi kísérleteit bőségesen regisztrálhatjuk. Az más kérdés, hogy nem bizonyosan csak a kezdeményezés érdemli meg az elismerést (persze, megérdemli), az alkalmazás, a továbbgondolás legalább oly fontos tényezője az önazonosság újabb alakzatait megfontolásra ajánló regionális komparatisztikának. Ebből a nézőpontból nincs tanulság nélkül, ha (akár egy esettanulmányt mint hozzájárulást) közelebbről szemügyre vesszük Kertész Imre egy nyilatkozatát, amely számos félreértésre, kevéssé jóindulatú félremagyarázásra adott okot, jóllehet egyáltalában nem enigmatikus a nyilatkozat, inkább — minthogy naplójegyzet — természeténél fogva kifejtetlen, és bár nem metaforikus, tömörsége miatt különösen megfontolt értelmezést igényel. A következőket írja naplójába Kertész: , 4 magyar irodalomhoz nem tartozom, és soha nem is tartozhatom oda. Én valójában ahhoz a Kelet-Európában létrejött zsidó irodalomhoz tartozom, amely a Monarchiában, majd az utódállamokban, főként németül, de sohasem a nemzeti környezet nyelvén íródott, és sohasem volt része a nemzeti irodalomnak. Kafkától Celanig húzható meg ez a vonal, és ha folytatni lehet, velem kell folytatni." Az első pillantásra megállapítható, hogy nem a nyelvi megalapozottságú nemzeti irodalomba sorolja magát Kertész, egyáltalában kérdőjelet tesz azután, amely az idézett régió, a Monarchia irodalmai között nyelvi alapon tesz különbséget. Ellenben elismeri egy , nemzeti" környezet létét, elismer egy nyelvközösséget, amelyből az általa feltételezett irodalom kikülönül. Minthogy csak két név neveződik meg, a naplórészlet olvasójának kell továbbkérdeznie: ugyanis Kertész egy tagadó és egy állító megjegyzést tesz, a tagadást láttuk, az állítás: , zsidó irodalom";"" s erről nem tudható, hogy a nemzeti környezet által meghatározónak tekintett fölismerési jel-e, vagy van a vallásnak, évezredes szokásoknak, netán világszemléletnek olyan öröksége (anélkül, hogy az Otestamentumra közvetlen utalás történne), amelynek elfogadása, amelynek ,,szellemé"-ben munkálkodás hozzájárulhatna — mondjuk így — egy irodalomközi együttes létesüléséhez, amely jellegénél fogva többnyelvű. Persze, kérdés, hogy a Kertész által ötletként, az önazonosítás lehetséges feltételeként elgondolt mondat vajon nem egyszerre szűk és tág arra, hogy innen kiindulva egy irodalomközi együttes körvonalazódhassék. S az idekívánkozó nevek és életművek esélyt kínálnak-e a kérdés legalább 195
