Stranica 194 [194]
OCR
Polót, mint Italo Calvinót, mindenkit, aki az , Indiák"-ról írt. A különféle utakon érkező írások hozzájárulnak a világ világlásához, akképpen, mint Goethe tette a maga korában. Mint azt a folyóiratszám bevezetőjéből megtudhatjuk, Theo D’haen egy olyan irodalomtudományos műfaji alakzat meghonosításával próbálkozik, amelyet áttekintő, számos műről beszámolót alkotó ismertetésnek nevezhetünk; nem egyetlen kötetről készít alapos, vitázó beszámolót, hanem igyekezett összefogni azokat az újabb fejleményeket, amelyek a , világ" különböző régióiban a World Literature fogalmi meghatározását, e fogalom különféle megközelítését, az összehasonlító irodalomtudomány eltérő módszerű, de hasonló célzatú tervezeteit írják le. Méghozzá olyképpen, hogy a tárgyalt könyvek egymásra vonatkoztatásait, egymáshoz viszonyitasat is igyekszik demonstrálni. Noha a tudományköziség korántsem újdonsága a komparatisztikának, a világirodalom kutatása mint a geopolitikára figyelő irodalmi újra-térképezés ezen a téren is figyelmeztet a rokon tudományok felől érkező inspirációk termékenyítő befogadásának hasznára. Nem meglepő, hogy a kritikus a tárgyalt műveket angol nyelven olvasta, a legújabb idők tudományos lingua francaja egyben lehetőséget kínál a nézetek cseréjére s a terminológia konszenzusos kialakítására, kevésbé az egységesség megőrzésére a fordításokban. Ugyanakkor az a tény, hogy az egyes esettanulmányok a legkülönfélébb helyeken született alkotások összehasonlíthatóságának feltételeit próbálják meg kidolgozni, ezáltal olyan művekre hívni föl a figyelmet, amelyek a modernség és a posztmodern gondolkodás, irodalmi cselekvés körét a lehető legszélesebbre vonják, az első megközelítésben akár meghökkentőnek vélhető összehasonlítások produktív esélyeit állítják a figyelem középpontjába. Ezáltal viszont arra derülhet fény, hogy a többrendszerűség elméletének bőségesen akadnak még kijátszatlan lehetőségei. Egy mű nemzetiirodalmi meghatározottságával az értelmezésnek kevésbé rétegzett, szűkebb jelentéspotenciállal rendelkező sajátosságait mutathatja föl, viszont különféle, nem nemzetek fölötti, hanem nemzetek közti (transznacionális) együttesekben, művek sugallta transznacionalitásban derül fény arra, ami sokféleségében összeköti és/vagy elválasztja előzményeitől, kortársaitól, ami az irodalmak, szövegek közötti utóéletében tetszik föl. Emellett különféle irodalmi együttesek részeseként, netán reprezentánsaként nem egyszer a centrismot vitató és/vagy igenlő résztvevőként olyan felhívási struktúrát formál meg, amelyre csak egy megújult komparatisztika felől érkezhet érdemi felelet. Nem pusztán a tágabb érdeklődés, melynek segítségével az eddig kevésbé kutatott, az ,,ds-szehasonlítás"-ból kimaradt irodalmak, kultúrák megismerését köszönhetjük, terjesztheti ki, teheti hitelesebbé a világirodalomból a ,,vilag”-ot, így nem szűkíti a , nyugati kánon" válogatott darabjaira. Mindazonáltal a Monarchia-irodalmak, Kelet-KözépEurópa irodalmai (legalább is Theo D’haen beszámolóját olvasva ez a benyomás támadhat) változatlanul terra incognitának számítanak, pedig erről a területről származó művekből (például Kertész Imréiből) sokszor sokféle fordítás készült, a Nobel-díjas cseh, lengyel, szerb, magyar, osztrák, , bánáti sváb" szerzők hozadéka sem jelentéktelen. Nyilván hiba lenne, ha úgy gondolnánk, hogy Theo D’haen a komparatisztika , fő" vonala mentén halad; megkockáztatható, hogy miként az irodalomban sem csak egyet194
