Stranica 187 [187]
OCR
nettel, ha úgy tetszik: paródiával válaszol, ezzel őrzi személyiségének meghatározhatatlanságát. De mondhatnók azt is, több rendszerbe sorolhatóságát. Olyan személyiség, akinek több, sok története van, szó szerint és általánosabb értelemben, s ezek nem játszhatók ki egymás ellen. Ezzel szembeállítható Kafka két regényalakja, Josef K. és K., akik Svejkkel ellentétben a , világ?" meghatározására törekednek, a maguk elképzelte, megtervezte , történetet" gondolják az egyetlen lehetséges történetnek. A világ ezzel szemben nem ilyen, hanem néha ilyen, néha másmilyen. Igen jellemző, hogy a Kastély , főnökének", akit K. megles, a neve Klamm, mely név csehül csalást, csalódást jelent, így valójában két csalás és két csalódás konfrontálódik, elsősorban K.-é, aki földmérőnek adja ki magát (nem bizonyosan az, általában semmi nem bizonyosan az!), és a , világ7-é, itt a Hivatalé, a falubíróé, a falué, amely éppen azért, mert mindegyik magabiztosan határozná meg a másikat, nem véve arról tudomást, hogy ki-ki több rendszerbe sorolódhat be, ki-ki a maga történetét mondja, mivel nem ismer (el) más történetet a magáén kívül." Továbbgondolva az irodalmi példát, azt állíthatnók, hogy régiónk nemzetiirodalmi kritikája jól felfogott(?) saját érdekében nem kevésbé az egyenes vonalú, a 19. századra egynyelvűvé lett, , önelvű" irodalom megszervezését szorgalmazta (egyébként a nemzetállamot tüntetve föl a , fejlődés" végcéljának). Ennek érdekében a maga egyetlen történetét igyekezett igazi történetként elfogadtatni, egyetlen irodalomtörténetét szintén egyetlenként hirdetni, nemzetietlen korokkal és a nép-nemzeti irodalmi folyamat csúcspontjával. Ebben a szemléletben sem jut hely a többrendszerűség elmélete alkalmazásának, de az összehasonlító tevékenységnek sem igen, az idegen nyelvű irodalmak kivételes esetben kapcsolattörténeti tényezőként jöhetnek szóba, a nemzeti irodalom egyébként létező önértékén méretik meg, s a szomszédos irodalmakkal kezdeményeződik verseny, olykor (még az összehasonlító kutatás sem mellőzi e cselekvési formát) alá- és fölérendeltségi viszonyban, egyoldalú átadói-befogadói művelet alanyaként vagy tárgyaként. A nemzeti irodalom összehasonlító szemlélete, amelyre újabban egyre több példát láthatunk, olykor kizárólagossági eljárást részesít előnyben, s a másik irodalom (a más irodalmak) csak annyiban érdekes(ek), amennyiben a nemzeti irodalom differenciálását, kiteljesítését szolgálják. A fordítás kifejezetten nemzeti irodalmi cselekvésnek fogadtatik el, hiszen közvetlen hasznát tekintve csupán a célnyelvi irodalomban tapintható ki az eredmény. A régebbi korok, időnként a maiaké is, sajátossága, hogy a latinul alkotó vagy a kétnyelvű (szlovák-magyar, szlovén—német stb.) szerzők (nemzeti) hovatartozása körül meglehetősen méltatlan viták kezdődtek, fő szempontként emelődött ki: az adott szerző születési helye, legalábbis az vált perdöntően fontossá. Egyáltalában: sem a kétnyelvűség, sem a kettős honosság nem úgy jelent meg, mint probléma, mint egy szerző több rendszerben való léte, még úgy sem, mint egy regionális jelenség, amely első megközelítésben a régió nyelvi, kulturális, mentalitásbeli stb. pluralitását képezi le. Viszont a több/soknyelvű városok kultúrájának és egy korszak (például a modernség áttöréséé) elemzése azt tudatosította, hogy a századforduló időszerűsítette egy szerző több rendszerbe sorolhatóságát, a szülőhely, a működési terület, a nyelv, a tudat és az önazonosság ,,teriiletei”-nek összejátszhatóságát a szer187
