OCR
tessék el magukat, Pozsonynak, Lembergnek, Triesztnek, Zágrábnak (ismét csak néhány kisebb várost említek), hogy egyszerre tudatosítsák a központ és a periféria , diszkurzus"-át, többfelé közvetítsenek, és a városokon belül egymással rivalizáló nyelvek, kultúrák, magatartásformák ,,érintkezései’”-b6l, vitaszövegeiből máig ható tanulságok, nosztalgiaforrások fakadjanak föl; példázzák, amire a régiókutatás csak egy ideje döbbent rá, arra ugyanis, hogy együtt, közösen többek, mint külön-külön, másrészt arra, hogy a maguk módján szintén centrum lévén, a nemzeti ábrándok, vágyak, , irredenta" mozgalmak valósággá válásakor elvesztették vonzó lényegüket, a pluralitást, melynek újra-konstruálása nagy valószínűséggel nem lehetséges. 2) Az összehasonlító irodalomtudomány egyes részdiszciplínái több ízben kerültek válaszút elé. Az imagológia akár a nemzeti felsőbb- és alsóbbrendűség érvrendszereivel él(hetet)t, Európa-tudományként viszont eddig nem bizonyult elég hatásosnak a nemzetieskedő előítéletekkel szemben. A tárgy- és motívumtörténet jó darabig kimerült a leltározás és raktározás műveletében; s erre a kezdetben talán szükség is volt; ám az bizonyult bajnak, hogy nem élt eléggé a kulturális transzfer elemzésének módszereivel, és nem reflektált a szükséges módon önmagára, nem jelölte ki kompetenciájának határait. Viszont példázta a nemzetiirodalmi határok átlépésének szükségességét." 3) Dionyz Duri8in és ,,kollektiva”-ja ugyan a sajátos irodalomközi együtteseket bemutató kötetsorozatában több nyelven vázolta föl a komparatisztika új rendszerét," de mind az elméleti tanulmányok, mind az igen széles körű esettanulmányok a maguk korában csekély visszhangot kaptak. Ám a komparatisztikai szöveggyűjtemények és a maguk korában irányadó komparatistákról szóló tanulmányok köteteiben végre megjelentek azok az összegző méltatások, amelyek nyomában feltételezhető az említett kötetek kritikai feldolgozása. 4) A posztkoloniális elmélet népszerűsödésével párhuzamosan teljes joggal vetődtek föl az elmélet kritikátlan alkalmazóinak tévesztései. Egyrészt még az európai komparatisztika sem írható le kizárólagosan az eurocentrizmus tézisei alapján, hiszen az alapozó Goethe fordítói és kritikai gyakorlata, Meltzl Hugo újra fölfedezett folyóirata éppen úgy ellentmond ennek, mint az európai komparatisztika részletesebben megírt története. Természetesen nem tagadható, hogy efféle tendencia érvényesült ennek a történetnek folyamán, de korántsem csak ez. Másrészt az viszont számottévő érv, hogy akik általában Európa-centrizmusról szólnak, meglehetősen differenciálatlanul látják földrészünk kultúráját/komparatisztikáját; nem veszik figyelembe, sajnos, nemcsak ők, hogy Európa irodalomtörténete, irodalmi gondolkodása nem azonos az angol-francia-német , történet"-tel, a 19. századtól kezdve az oroszéval, hanem a kisebb szláv nyelvű, a magyar, a román stb. irodalmak, kritikai gondolkodás nem hagyhatók (nem volna hagyható) számításon kívül. S erre elszórt, bár jelentékeny kísérleteket lelhetünk, ti. hogy akár Európa gondolkodás-, akár irodalomtörténetébe ezek az irodalmak egyenjogú társként bekerüljenek. Az igényt korántsem a , világirodalom" mennyiségi szempontjának figyelembe vétele támasztja alá, hanem az a teljesítmény, amely a (valóban) komparatisztikai elemzés (hogy René Etiemble-t idézzem) "" után a helyükön láttatja az 185