Oldal 183 [183]
OCR
idézve meg, mit sem tudván az orosz formalista Sklovszkijról). Bőségesen merít a Monarchia-kultúrából (irodalmából ugyanúgy, mint festészetéből és/vagy zenéjéből, többször emlegeti, tanulmányban értékeli Bartókot), hogy azonosulás és távolságtartás keteper eper más kultúrákkal/művészetekkel anélkül, hogy megfeledkezne arról: horvát aspektusból néz szét a , világ"-ban. Olyan irodalom- és művészetköziség valósul meg a Zastave (Zászlók) című regényben, természetesen a szereplői viszonyokba, a párbeszédekbe és a tudatáram különféle modern megoldásajánlataiba ágyazva, amelyet elemezve mellőzhetetlennek tetszik az összehasonlító irodalomtudomány szempontrendszere, és amelyet ebből a nézőpontból olvasva olyan (kimondatlan, az epikai folyamatba rejtett) sugalmazások fölfejtése követhet, amely viszont akár elméleti megfontolásokra késztethet. Olyanokra, mint: az összehasonlító irodalomtudomány és a világirodalomtudomány kapcsolata (ha egyáltalában ez utóbbi körvonalazható, a magam részéről egy egyoldalúan magyarázott goethe-i elképzelésből származottnak gondolom), azonosíthato-e a kettő, , társdiszciplinák"- e, netán ál-rokonság, , csalfa barátság" van-e köztük, mint azt egy komparatisztikai kézikönyv állítja?" A kérdés nem egészen mellékes, mikor is bizonyos komparatisztikai alapvetésekből, így a részlegesen megismert Meltzl Hugóból kiindulva, ajánlatok érkeznek a világirodalom újra-meghatározására, egyetemi kurrikulumok újra-tervezésére, amelyek nemcsak a világirodalmi olvasmányok új rendszerét célozzák (még mindig és feltehetőleg még jódarabig a , nyugati kánon"-t szem előtt tartva). Persze nem előkészületlenül támadt a buzgalom egy új világirodalmi gondolat elfogadtatására. Az irodalomelmélet felől érkezett késztetés előbb a kortárs irodalom fölvetette műfaji, retorikai stb. kérdések megválaszolására, utóbb a ,,klasszikusok" újraolvasására. Egyfelől a posztkoloniális elmélet hozta új világ-, szerző-, műszemlélet, másfelől olyan figyelmen kívül aligha hagyható jelenségekre terelődött a figyelem, mint az emigráció, a migráció, a globalizálódásnak olyan jelei, mint: nemcsak a populáris kultúrában, hanem az élet és a művészet más területein az angol nyelv benyomul a hétköznapi szóhasználatba (a ,,franglais” mellett akár a , mangol" is emlithető); mindenféle honvédő nyelvtörvények ellenére a két- és a többnyelvűség, a kettős kulturáltság, a több nyelvben/irodalomban/kultúrában otthonosság erőteljes jelenléte. Ezáltal a megrögződésben érdekelt nemzeti identitasok helyenként önvédelmi pozícióba helyezkedése, másutt a multikulturalitás és az új (migrációs) helyzet szembesítése, újra-értékelése. S nem egészen mellékesen jegyzem meg, hogy jóval kevesebb szó esik a többrendszerűség elméletéről (Polysystem theory)," amelynek alkalmazása (hogy visszatérjek kezdő példámhoz) akár Miroslav Krleza életművének is (legalábbis részben) magyarázatát kínálhatná föl. Hozzátéve, hogy a kezdetben csupán többnyelvű régiók, bizonyos történelmi areák kutatásakor hasznosuló tézisek érvénye lassan-lassan egyetemes távlatokat kaphat, lévén a világ egészében (nemcsak a szellemi életet illetőleg) többnyelvű régióvá válik. Harmadrészt (egyszerűen szólva) az új helyzetben viszonylag könnyen vitatható a komparatisztika haláláról szóló nézet, egykor az irodalomtörténet (végső?) bukásáról hangzott el efféle diagnózis (René Wellek); éppen az a paradoxon szól ellene, amely a világirodalom új meghatározása érdekében mélyebb 183
