Stranica 176 [176]
OCR
Változó horizontok Szociálpszichológiai szempontból izgalmas vállalkozás lenne annak feltérképezése, hogy a globalista és nemzeti törekvések viszonyának mindennapjaiban hogyan érvényesül az a politikai gyakorlat, amely szavakban elhatárolja magát az erőszak mindenféle alkalmazásától, sőt, előítélet-mentességét hangsúlyozva afféle , befogadó" ideológiaként hirdeti magát, ám valójában konzerválja (súlyosbítja) a korábbi szociális állapotokat. A társadalmi igazságtalanságok, jövedelmi viszonyok terén a szakadék mindenütt mélyül, ahová a multinacionális vállalatok beteszik a lábukat. Meglehetősen drámai erővel támasztja ezt alá a Nyugathoz való felzárkózást követő negyed évszázad Kelet-Közép-Európában. Ebből a szempontból (is) súlyos mulasztás terheli a társadalomtudományokat, mert közömbösnek bizonyultak a nemzeti és kisebbségi problémák, sőt, általában a nemzettudatban és a társadalomban végbemenő változások iránt. Vajon mivel magyarázható a globalizmus kényszerasszimilacidjanak sajátosságaival és következményeivel szembeni szakmai érdektelenség? A kérdésfeltevés jogos, hiszen mindaz, ami ma világpolitikai szinten történik, homlokegyenest szemben áll a személyiségre és a társadalomra vonatkozó korábbi ismereteinkkel. Korábbi ismereteinkkel volna baj, amely a közösséget és a személyiséget egységes képződménynek, ugyanazon dolog két különböző oldalának látta? Avagy a közösség és az individuum szembehelyezésével újabb politikai-ideológiai divatok szolgálólányává váltak a társadalomtudományok? Napjainkban a sokféle pszichológiai irányzat érdekes módon szinte teljesen egyetért abban a vonatkozásban, hogy az ember voltaképpen nem társadalmi, hanem alapvetően individualista lény. E szerint az emberre jellemző sajátosságok nem szocializációjának az eredményei, hanem olyan , természetes adottságok", amelyek eleve benne vannak minden egyedben, s amelyek az évek során (jó széllel, szerencsével) felszínre kerülnek, az érzékletek szerveződéséből mintegy kifejlődnek. Mindenképpen szembetűnő, hogy az érintett tudományágak az , egyén — közösség" hamis dilemmáját nem haladták meg. Csupán annyi történt, hogy az ember kétféle megnyilvánulási formájának a megengedhetetlen szembehelyezésével korábban (ideológiai okoknál fogva) a ,,kollektivizmus” került előtérbe, ma (ugyancsak ideológiai okokból) az , individualizmus" vette át a terepet a tudományban és a közgondolkodásban. Napjainkban az ember szomatikus lénye szélsebesen szorítja háttérbe az embert folyamatosan konstruáló (érzéseket, célokat, terveket alkotó) társadalmi valóság szerepét. Az embernek ez a lefokozása, kiskorúsítása egyébként nem csak a tudományban, hanem úgyszólván minden téren: a politikában, a gazdaságban, a törvényhozásban, a kultúrában stb. is tetten érhető. Az ember új fogalmi konstrukciójával állunk szemben, amelyben a közösség elvesztette szerepét, fontosságát az egyéni lét tényének és folyamatosságának értelmezésében. Ezzel együtt az identitás fogalma is átértelmeződött. Többé nem a személyes élet tár176
