Stranica 166 [166]
OCR
dous Huxley-nál. Őket megelőzően a mi Jókai Mórunk is értekezett a világállamról a Jövő század regénye című tudományos-fantasztikus regényében (1892-1894), sőt, Jókai az Interparlamentáris Unió (IPU) magyar nemzeti csoportjának elnökeként is sugallta ezt a gondolatot az IPU 1895-ös brüsszeli ülésén. 1989-ben Francis Fukuyama A történelem vége? című híres esszéjéban azt írja, hogy a kommunista világrend bukása után a liberális demokráciák uralják majd a világot, az ideológiák közötti harc véget ér, a történelem tehát egy ideálisabb, háborúktól és nagy konfliktusoktól mentes korszakába ér.! Bár Fukuyama nem beszélt világkormányról, utópiája azonban egész közel került ahhoz. Ezt a szekuláris utópiát azonban hamar megcáfolták a nemzetközi folyamatok, amelyek inkább Fukuyama bírálóját, Samuel Huntingtont igazolták." Látható tehát, hogy a világállam, a világkormány gondolata az államok valósága mellett mindig is utópikus képzet maradt, amely ugyan egy konfliktusos valóság, de az egyetlennek tűnik, amely a nemzetközi élet kaotikus valóságában időlegesen egyensúlyi állapotokat tud létrehozni. Érdemes itt megidézni Claude Lévi-Strausst is, aki egyik híres tanulmányában (Race and History, 1952) az emberiség biológiai és kulturális túlélését a folyamatos egyensúlytalanság állapotával hozza kapcsolatba." Nos, a , világtársadalom" szintjén az államok bizonyulnak azoknak a szereplőknek, amelyek a kikerülhetetlen egyensúlytalanság-állapotokban az egyensúly időleges megteremtésére képesek. Mind befelé, saját társadalmuk felé, mind kifelé, a nemzetközi rend felé. Ha viszont az államok az emberiség életének sutba nem vágható valóságai, akkor ebből máris következik, hogy a nemzetek is azok. Természetesen állam és nemzet nem azonosak. Azonban szimbiózisuk oly mértékű, hogy egymástól függetlenül sohasem vizsgálhatók. Mi több, a modern kor épp azzal debütált, hogy ezt az erős szimbidzist megteremtette. A modern viszonyok bonyolultsága ugyanis újfajta kormányzást követelt, amelyben a kormányzók és a kormányzottak közötti konszenzuális viszony egyre fontosabbá vált. Az egyetértés fenntartásához a hatalom időnkénti újraelosztása volt szükséges, sőt, a fő kérdés ennek az újraelosztásnak az intézményesítése lett. Márpedig ez csak az azonos értékekkel és attitüdökkel rendelkezők között lehetett tartósan lehetséges: mindenkinek éreznie kellett — kormányzóknak és kormányzottaknak —, hogy mindez valamilyen , közös JO” érdekében történik. Nos, ennek a közösnek a belátása és beláttatása a nemzeti létezés megalapozója: van közös teendőnk a jelenben, s ez abból fakad, hogy közös volt a múltunk, és a jövőnek is közösnek kell lennie. Második érv: a nemzeti képzelet folyamatossága A nemrégiben elhunyt Benedict Anderson híressé vált, 1983-ban megjelent könyvében, melynek címe Imagined Communities: Reflections on the Origin and Spread of 166
