Oldal 123 [123]
OCR
rögtönzött, és a jobboldali többségű képviselőtestület, jobbikosaival együtt, egyetértőn bólogatott. Közös dolgaink 2010-ben Vitányi Ivánnal és Zsigmond Attilával hármasban (háromféle politikai hovatartozással) nekiláttunk egy Közös dolgaink című kiáltvány megfogalmazásának. Úgy gondoltuk, hogy történelmünk egyik legsúlyosabb fordulópontjához érkeztünk, veszélyzónába kerültünk, amikor a demokrácia útjáról letérve ismét egy populista diktatúrába futhatunk bele, amely nemzeties szólamaival, megalapozatlan ígéreteivel elkábítja a társadalom jelentős részét, de képtelen elvezetni az országot a fejlett országok családjába. A kiinduló helyzet felvázolása Vitányi diagnózisa alapján történt, ! mely szerint az 1990 óta eltelt 18 év óriási, pozitív, de még befejezetlen fordulatot hozott a magyar történelemben. Kiléphettünk a jobb és baloldali diktatúrák szorításából, megnyílt az esélye annak, hogy kitörjünk az évszázadok óta tartó fél-periférikus helyzetből, de a megvalósításban kevesebbet léptünk előre, mint szerettük volna. Eközben a 2010ben hatalomra került kormány hatalmát a demokrácia korlátozására, fokozatos megvonására, a köztársaságnak egy új személyi uralommal, autokratikus abszolutizmussal való felcserélésére és bebetonozására akarja felhasználni. Úgy gondoltuk, az a legfontosabb, hogy megőrizzük a demokráciát, és megvalósítsuk a felzárkózáshoz szükséges reformokat. Úgy véltük, hogy a bibói félfeudális zsákutcás fejlődés perifériáról való elmozdulás csak akkor lehetséges, ha a nemzetet, a demokráciát és a modernséget egymást segítő folyamatoknak tekintjük, ha a képviseleti demokráciától tovább tudunk lépni egy olyan demokrácia felé, amely egyre nagyobb szerepet ad a civil részvételnek, a megegyezéses döntéseknek. Olyan politikai közéletre van szükség, véltük, amelyben az autentikus politikai közép erői ismét visszatérnek az értelmes, tárgyszerű párbeszédhez, és ezáltal minimálisra szorítják a politikai szélsőségek befolyását. !? A legnagyobb közös osztót jelentő értékek között — melyekről úgy véltük (mert önmagunkon és munkánkat segítő barátainkon is kipróbáltunk), hogy a hagyományos, a vallásos, a polgári, és a modern, sőt a posztmodern gondolkodás egyaránt elfogad és vall — a következők szerepeltek: a szeretet és a szolidaritás; a társadalmi és/vagy az Isten előtt való egyenlőség; a nemzeti, gazdasági, kulturális felemelkedés; az emberi viszonyok megjavíthatóságába vetett remény; a közösség szolgálata, a kompromis-szum és a kiengesztelődés hajlandósága, mérték és minőség, valamint annak elfogadása, hogy nemcsak jólétre, hanem jól-létre, nemcsak egészségre, hanem egész-ségre is szükség van. Nemzetünk követendő legjobbjai között mi Szent Istvánt és III. Bélát, Nagy Lajost és Mátyás királyt, Bethlen Gábort és Rákóczi Ferencet, Kossuth Lajost és Széchenyi Istvánt, Bajcsy Zsilinszky Endrét és Nagy Imrét, Petőfi Sándort és Arany Jánost, Ady Endrét és Bartók Bélát, Jászi Oszkárt és Polányi Károlyt, József Attilát és Bibó Istvánt, Neumann Jánost és Szentgyörgyi Albertet, Antall Józsefet és Nyers Rezsőt emlegettük, akik példát mutattak abban, hogyan kell a legősibb, a legelemibb ha123
