Stranica 100 [100]
OCR
ségek habitusuknak, élethelyzetüknek, az adott körülményeknek megfelelően emelhetnek ki egyes elemeket. Ennek révén mindenki úgy kapcsolódhat a nemzeti közösséghez, hogy a számára fontos értékekből a lehető legkevesebbet kelljen feladnia (míg a nemzet monolit formája választás elé állítja az egyént: vagy elfogadja az identitáselemek kánonját, vagy nem lehet a közösség tagja). A cél persze nem a tetszőleges, végtelen variálhatóság (ez pszichológiailag sem volna egészséges), mindössze a rugalmasság és nyitottság, a környezet változásaira való reagálás képességének erősítése, egy szüntelen és szerves fejlődési folyamat elősegítése egyéni és közösségi szinten egyaránt. A nemzet diszkurzív fogalma jobban megfelel a demokratikus politikai rend természetének, amely a gondolatok szabadságára és a tisztességes feltételek mellett lefolytatott vitákra épül. Bibó István megfogalmazása szerint demokratának lenni annyit tesz, mint , nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk toliik.”** Ez a — magyar politikai kultúrát és nemzetfejlődést deformáló — görcsös merevség helyett a párbeszédre való készséget implikálja. E párbeszéd során egyformán legitimnek kell tekinteni a keresztény-nemzeti, liberális, polgári radikális és szocialista politikai hagyományt, egyenrangúnak a hun származás és a keresztény Európához kötődés egymással versengő narratíváját — ha az ezekkel kapcsolatos társadalmi és szakmai vitát lefolytatjuk, és nem a pillanatnyi politikai erőviszonyok döntenek az identitás kérdéseiben. Az elhallgattatott ellenvélemény ugyanis nem tévesztendő össze a kimunkált konszenzussal. Az ideális, ezen is túlmenően, az volna, ha nem is feltétlenül a konszenzust tekintenénk célnak, hanem magát a folyamatot: a vita méltányosságát és jóhiszeműségét, a másik fél értékeinek elismerését.? Ez volna a kulcsa annak, hogy feloldjuk a , magyar átkot", felülemelkedjünk az oly gyakran kárhoztatott megosztottságon.?" Nemzetközi szintre lépve, a diszkurzív modell jobban megfelel a közép-európai életvilágok működésének is. A régió évszázadok óta nemzeti, nyelvi, felekezeti közösségek szociális és kulturális értelemben is tagolt, természetes módon sokszínű világa, ahol a monolitikus elv csak erőszakkal valósítható meg. Viszont ,,/h/a sikerül megszabadulnunk attól a képzettől, hogy a kultúra leszűkíthető nemzetállami vagy úgynevezett etnikai meghatározottságokra, akkor ellentétes diszkurzusok, hálózatos összeftiggések és határokon átnyúló folyamatok sokasága válik láthatóvá. Ezek pedig legalább annyira tartósan befolyásolják az egyének és a társadalmi csoportok tudatát, mint a művileg alkalmazott nemzeti vagy nemzetpolitikai meghatározások." Nem lehetetlen tehát egymást nem kizáró, hanem egymásból táplálkozó, egymásba átjátszó nemzeti narrativák kialakítása a kölcsönös megértés és elismerés légkörében. Annál is inkább, hiszen a közösen átélt történelmi traumák feloldása is csak valamennyi érintett fél párbeszéde útján várható. 100
