Oldal 85 [85]
OCR
illető nemzet többséget alkot, ott a magyar államnyelv mellett a többségi lakosság nyelve is legyen hivatalos nyelv. Kérték, hogy a parlamentben a képviselők a saját anyanyelvüket is használhassák. A tervezet ugyanakkor tartalmazta azt a javaslatot is, hogy engedélyeztessék az anyanyelv széles körű használata az oktatásban, valamint hogy minden nemzet rendelkezhessen nyelv és irodalom tanszékekkel az állami egyetemeken. Ebben a tervezetben gyakorlatilag minden megtalálható, amit a trianoni utódállamokban a kisebbségbe került magyarság mind a mai napig követelésként fogalmaz meg! 1867 után az osztrák és a magyar rész eltérő fejlődési pályára állt. A , történelmi" Magyarországon a magyar nemzetnek a — francia mintát követő — nyelvi megalapozású megteremtését az a Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter (1872—1888) szorgalmazta a legjobban, aki az 1848-as forradalmi események közepette családjával együtt Bécsbe, majd Münchenbe menekült. Az oktatás nyelvét érintő, és a magyart kötelezővé tevő törvények egészen az első világháború végéig sorozatban követték egymást (kezdve az 1879. évi XVIII. törvénycikktől). Ez egyben azt is jelentette, hogy a kezdetben nagy mozgásszabadsággal (autonómiával) rendelkező felekezeti iskolákat is jogi eszközökkel kellett kényszeríteni, amit leginkább az erdélyi románság sérelmezett. A modern magyar nemzetépítés szempontjából a Bibó István által , rafinált és hazug építménynek" minősített 1867-es kiegyezés tulajdonképpen egy elszalasztott lehetőség. Az ekkor uralkodóvá váló magyar nemzetfelfogásba ugyanis valójában nem tartoztak bele a magyarul beszélő alsó (döntően paraszti) néprétegek, és nem tartozhattak bele a már más nemzeti identitással rendelkező — vagy például a románság esetében főként paraszti, jobbágyi származású — népcsoportok sem. A magyar nemzet továbbra is rendi, feudális jellegű maradt. Egyedül a vagyonos — döntően német és zsidó származású polgári réteg — felé vált nyitottá; érdekből. Ez mindösszesen a lakosság kb. 10%-at jelentette: ez volt a tulajdonképpeni értelemben vett magyar nemzet! 1867 után a magyar elitet (hozzávetőlegesen 2000-2500, egymással sokrétűen összefonódott családot), amelytől távol állt mindennemű meritokrácia (tehetségre és teljesítményre alapozott társadalmi felemelkedés és előre haladás), elbűvölte a saját hatalmi harcának kényszerképzetéig. Mindeközben az alsóbb (nyomorgó és jogfosztott) néprétegekben, már nem annyira a magyarság asszimilált, hanem a magyarságot asszimilálták (például a románság Erdélyben). Ellenben a zsidóság hiába fogadta el az asszimiláció fejében felkínált gazdasági szabadság és érvényesülés társadalmi szerződését, mert — a döntően katolikus közegben — az 1880-as években megjelent az intézményesülő antiszemitizmus, amely a rendiségen túlmenően a magyar nemzet (románsággal szemben már megfogalmazott) faji dimenzióját 15 erősítette. Mindezek a folyamatok Tisza Kálmán miniszterelnöksége idején kristályosodtak ki, aki politikai érdekből a kiegyezés vehemens ellenzőjéből annak elkötelezett védelmezőjévé vált. Az ő korában meghonosodott politikai kultúra (despo85
