Stranica 83 [83]
OCR
zsidóságnak, akiktől természetesen elvárta a nyelvi asszimilációt, a rendi struktúrába való integrációt azonban nem igazán tette lehetővé számukra. Ily módon az ugyan magyarul beszélő, de , magyar"-nak nem igazán tekintett vékony polgári réteg beszorult a nemesség és a nép közé. Talán nem véletlen, hogy az 1848-1849-es magyar forradalom és szabadságharc mes-sze nem mozgatta meg úgy a népet, mint ahogy azt a nemzeti mitológia sugallja. A forradalmi hadsereg inkább volt nemzetközi, mint nemzeti; és bizony-bizony nagyon is toborozni kellett a katonaságot. Ugyanis nem tódultak tömegek a zászlók alá. Erdély eltérő nemzeti fejlődése 1848-1849 azonban felvillantotta azt a nemzetiségi kérdést, amelyről addig a magyar nemesi vezetés nem igazán vett tudomást, és amely Erdélyben egyszerre jelentkezett nemzeti és társadalmi kérdésként. A félreértések és meg nem értések hosszú távra megalapozták a magyar-román problémát. Az erdélyi román görög katolikus egyház létrehozásával ugyanis Erdélyben elindult egy olyan román nemzetfejlődés, amely nem csupán párhuzamos volt a magyarral, hanem bizonyos értelemben meg is előzte azt! Ebben kimagasló szerepet játszott Inocentie Micu Klein püspök (1729-1744; meghalt 1768-ban Rómában), aki — jóval a magyar előtt — lerakta a román nemzetfogalom (natio Valachica) elméleti alapjait. Első időben ez természetesen nem különösebben érintette meg az erdélyi magyar nemességet, hiszen hatalmas társadalmi szakadék tátongott a nemesség és a jogfosztott román parasztság között, amelynek a számaránya a 18. században megduplázódott. Míg a román parasztság 1710-ben az erdélyi lakosság 30%-at, addig 1760-ban már a 60%-at jelentette. Természetesen a jogfosztott magyar paraszt semmivel sem volt jobb helyzetben, mint a román. Hiába beszélt magyarul, nem volt része a nemzetnek. Ami Erdélyben újdonságnak számított, hogy a román görögkatolikusok által kidolgozott nemzetfogalom tulajdonképpen a románság egészét, mint rendet akarta integrálni a korabeli erdélyi rendi struktúrába, a magyar, a szász és a székely kiváltságosokkal egy szintre helyezve a jogfosztott és döntően jobbágysorban tengődő románságot, ami az erdélyi rendek számára teljes mértékben elfogadhatatlan volt. Ezen törekvéseket az , Erdélyi Iskola" (Gheorghe Sincai, Samuil Micu-Klein és Petru Maior) testesítette meg, és azok a császárnak 1791. március 11-én benyújtott kérelemben (Supplex Libellus Valachorum) csúcsosodtak ki. 1848-1849-re az erdélyi román nemzetfejlődés már olyan stádiumba jutott, hogy önálló politikai álláspontot volt képes megfogalmazni. Értelemszerűen ellenezte Erdély Magyarországgal való egyesítését, mert az egyértelműen gyengítette volna az erdélyi románság erőpozícióit, és emiatt — az erdélyi szászokkal egyetemben — a Habsburg-ház mellé állt. 1850-től pedig learatta ennek gyümölcseit. Miközben a magyar nemesség a passzivitást választotta, az erdélyi románság iskolázott és polgárosodó rétege számára megnyílt a társadalmi felemelkedés lehetősége, mégpedig a birodalmi közigazgatás 83
