Oldal 73 [73]
OCR
máris erőszak. Nem marad más a posztmodern filozófia legjobb kiadásában, mint amit Vajda Mihály, a legkiválóbb posztmodern filozófus javasolt: , hinni, hogy szabadon és felelősséggel, szolidárisan cselekedni sokfajta meggyőződés alapján vagy éppenséggel minden alap nélkül is lehetséges". Vagy: , egy dolgot igenis tudok: van jó, és van rossz; és nem is olyan különösen nehéz a kettő között különbséget tenni. Hogy ez hogyan lehetséges? De hiszen mondtam: mindig csak arról állítok valamit, amiről nem tudhatok semmit". Látjuk: előbb-utóbb csak rájövünk arra, hogy mi a jó és mi a rossz. De hogy mi az, nos, arról a filozófia semmit nem mondhat. Egy legújabb, posztmarxista szkepticizmussal állunk szemben, mely hasonlatos a művészeti nihilizmushoz, amelynek következményeit Polányi Mihály írta le 1962-ben. Polányinak ekkor még fogalma sem volt a nemiség lázadásáról, a drog-liberalizálásról, az eutanázia engedélyezéséről több országban, a szingli élet glorifikálásáról, a család elleni támadásról (Id. a családon belül erőszak elleni mozgalmak túlburjánzása), sőt a nem szabad megválasztásáról (gender mozgalom). Mert a lázadás végtelen lehet, mert mindig van valami, ami hatalmat foglal magában, és — Foucault óta tudjuk — minden ellen lehet lázadni a szabadság nevében. Nincs határ. S közben egyre inkább visszaszorul a hagyományos intézményrendszer, s egyre inkább előretör a szekularizáció. Kihagyják az EU-okmányokból az európai kultúra keresztény-zsidó eredetét, az egyházak hívei fogyatkoznak, egymás után csukják be a templomokat Európában, tömegesen lépnek ki az egyházakból, s a tolerancia jegyében egyre-másra fogadják a menekülteket vagy migránsokat. A székesfehérvári , Európa Kulturális Fővárosa" pályázatot azért utasították el, mivel túl sok templom szerepelt benne, és az elavult zsidó-keresztény értékeket hirdette, viszont nem foglakozott a migránsokkal. Úgy vagyunk, mint a késő római birodalom esetében. A limesre nem azért volt szükség, hogy megvédjék a birodalmat a fegyveres támadásoktól, hanem azért, hogy vis-szatartsák az illegálisan betelepülni akarókat, akiket csábított a birodalom magasabb életszínvonala. Európát célozzák meg a menekülő százezrek, meg a várakozó milliók. Ők még mindig a TV-ben látott Nyugatra vágynak, s egy kicsit ők is azt hiszik, mint a magyarok a rendszerváltás idején, hogy egy szempillantás alatt elérhetjük Ausztria életszínvonalát. Persze a szociális rendszer támogatja őket. És a menekültek jórészt muszlimok. Más vallás, más nép. A keresztények Nyugaton toleranciával fogadják őket, hiszen — mint a naiv Bush elnök is mondta — az iszlám azt jelenti: béke. Van ráció abban az uniós tervezetben, hogy ezt a menekült népességet a szolidaritási elv alapján szét kellene teríteni az egész Unióban. Hiszen ha az egyes országok részesülnek az előnyökből, részesüljenek a nehézségekből is. Hisz ők háborús menekültek, vagy az európaiak által elviselhetetlennek tartott szegénységből és nyomorból vágynak egy jobb életre. De kérdéses a mérték, vagyis a mennyiség átcsapása a minőségbe; ha mérték nincs meghatározva, akkor hol csap át a befogadás a felelőtlen etikába; a politikai morál, amely gondol a következményekkel is, az érzületi vagy lelkiismereti morál73
