Page 72 [72]
OCR
hosszú távú személyes megváltást eredményezett. A bohémból könyörtelen forradalmár lett, aki egy magasabb erkölcs nevében (Id. Polanyi Károly") képes volt saját magát is feláldozni (a koncepciós perekben), ha észrevette, hogy az ő politikai iránya passé lett. Így győzött Sztálin. A II. világháború estéjén kezdődött a kiábrándulás: a Molotov—Ribbentrop paktum. Ezt azonban utólag lehetett úgy magyarázni, hogy Sztálin elvtárs már akkor készült a háborúra, és csak taktikából egyezett meg halálos ellenségével. A Nyugat először habozott, majd Sztálin mellett döntött. Közben kiépült a szovjet birodalom, a Rettegés Háza. Roger Scruton szerint a két világháború között csak két szabad gazdaságban hívő gondolkodó találtatott a világon: Frederick Hayek és Michael Polanyi.” A század második fele az értelmiség fokozatos kiabrandulasat hozta. Először Sztálin halála és az olvadás rázott fel egynémely értelmiségit, aztán az 1956-os magyar, majd az 1968-as csehszlovák, végül az 1980-as lengyel forradalom apasztotta fokozatosan a lelkes szocializmus-hívők számát. Nem mintha nem látták volna be fokozatosan, hogy a Szovjetunió is elnyomó, és némileg antiszemita állam, de ezt sokáig magyarázták a cári hagyományokkal, a megkésett fejlődéssel stb. S ahogy kezdtek kiábrándulni, úgy szaporodtak az új, marxizmusból kiábrándult s jobboldalivá lett filozófusok. Aztán a volt baloldaliak a posztmodern felé tolódtak el (J. F. Lyotard stb.), majd Foucault kimondta: meghalt a szerző, a szerző és Isten közös halált halt, és nincs többé személyiség (1968).? De közben még feltámadt a forradalmi szivárvány, a maoizmus és az újbaloldaliság, ami lényegében egy tekintély- és hagyományos értékellenesség volt. Volt egy késő-baloldali Marx-revízió is (Lukács-iskola, Heller stb.), melyet Nyugaton főként a Frankfurti Iskolából kinőtt Habermas testesített meg, aki ragaszkodva a posztmodern-ellenes ész-központúsághoz, ha már programot nem is adott (hiszen az ideális kommunikációs beszédhelyzet nem fordítható át a valóságba), azt remélte a valóságban megjelenő legitimációt bomlasztó civil társadalmi kezdeményezőktől, hogy 6k majd megtalálják a felvilágosodás befejezetlen projektének a befejezés felé vezető útját. De közben mindent elárasztott az újnihilizmus, a multikulturalizmus álarcában. Mint Richard Rorty írta: ragaszkodunk egy posztmodern burzsoá liberalizmushoz, mivel még mindig a mi kultúránk a legbefogadóbb és legtoleransabb.”* Meg is támadta Clifford Geertz, etnocentrizmussal vádolva őt. Közben a "68-as nemzedék beépült az állami intézményekbe, és folytatta szabadelvű politikáját. Már nemcsak Istent temették (azt már úgyis eltemette Nietzsche) és az egyházakat (Voltaire: Ecrasez l’infaéme) mint elavult elképzeléseket, de hozzáfogtak az eredeti engelsi program végrehajtásához: a polgári családot kezdték temetni, s a nők választási szabadságjogát lobogtatva kialakították az abortusz és a szingli-élet mítoszát. Meg akarják támadni az eredeti pedagógiai elveket, hirdetvén, hogy a gendert mi választhatjuk, s meghirdették a homoszexuálisok szabadságmozgalmát. Be akarnak hatolni a nevelési intézményekbe, iskolákba is, gúnyolva a tradicionális kétneműség híveit mint homofóbokat. S a filozófia, amilyen mértékben elveszítette akár képzelt, akár valóságos iránytűjét, megadta magát az elméletnélküliségnek. Mégpedig itt is azért, mert bármilyen világképet rajzol fel valaki, abban erőszak van, hiszen ha valami A, akkor a nem-A ki van belőle rekesztve, és ez 72
