Oldal 70 [70]
OCR
nem mulasztotta el megjegyezni, hogy a népiek — olyan kivételektől eltekintve, mint Darvas József, Erdei Ferenc és Kovacs Imre — , Gömbössel poharaztak".? Mint erre korábban utaltunk, a nemzeti—urbánus réteg kapcsolatot talált nemcsak balra, de jobbra is, és ugyanakkor a polgársággal is. Szekfű a Rákóczi-vitában világosan kijelölte magának ezt a köztes pozíciót. Ezt a pozíciót úgy is le lehet írni, mint az européer magyarság szembenállását a — nevezzük így — a dzsentroid értelmiséggel, amiből hadd említsek csak két alakot, Herczegh Ferencet és Rákosi Jenőt. Mindkettőjük túlzásba vitte — és persze nem akármilyen színvonalon — a , magyarkodást", és főként ellenségesek voltak a polgári radikálisokkal. Nem így Szekfű, aki a parlagi magyarkodástól idegenkedve, finoman távolságot tartott tőlük. Egy másik magyar, Babits Mihály, aki a század elején, 1906-ban szintén szembekerült ezzel a radikális szellemmel, szintén féltve magyarságát, így beszélt Ady kapcsán: , én, aki úgy életpályámmal, mint nagyrészt műveltségemmel is (...) annyira elszakadtam a családi tradíciótól, az évszázados szellemtől, napról-napra jobban érzem, mily természetes és szoros folytatása vagyok becsületes magyar őseimnek. Nagyapának, aki végigküzdötte a szabadságharcot, könyvtárt gyűjtött és szerette a verseket". Vagy Kosztolányi, aki ugyanekkor így írt: , Nekem viszket a tenyerem s fölpezsdül bennem ugyanaz a vér, mely a nagyapám eréből 1848-ban lecsurgott az isaszegi síkra. Mert vadmagyar, fájdalmasan magyar vagyok minden szociológiai tanulmányom ellenére és az is maradok." Litván így ös-szegzi köztes pozíciójukat: ,,Helyzetiik (...) felemás volt, hiszen európai műveltséggel, élet- és látásmódjukkal kiszakadtak már családi környezetükből s a dzsentrivilágból, írói és műfordítói tevékenységükkel részesei lettek e régi világ ellen irányuló progres-70
