Oldal 58 [58]
OCR
az értelmiség mint társadalmi csoport. Ez az ethosz ugyanakkor a protestantizmusban kitermelődött hivatásfogalomba beemel egy új etikai elemet. A nyugat-európai értelmiség bármely körülhatárolt területen egy állás élethossziglani betöltését foglalja magaban (tehát lényegileg , szakértelmiségi"), melynek tartalma speciális intellektuális tevékenység (s ezért intellektuel az értelmiségi nyugati elnevezése). Ezzel szemben a periféria értelmisége számára csak az egyik etikai maxima az, hogy mint orvosnak, tanárnak, papnak stb. a munkamegosztásban ráeső területen lelkiismeretesen kell dolgoznia. A másik parancsolat az, hogy a nemzeti közösségnek globális szempontból kiindulva kell értelmeznie a világot és benne hazája helyzetét, és ugyanakkor ezen aspektusokból kiindulva kell közéleti-politikai tevékenységet is folytatnia — efelé gravitál ennek az értelmiségnek a fő tevékenysége, s ez Magyarországon is az értelmiségi lét lényege. Hozzá kell tennünk, hogy a kelet- és kelet-k6zép-eurdpai értelmiségi (és persze a periféria értelmisége mindenütt a világon) éppen ebből a globális vízióból meríti méltóságát: azt, hogy a nemzetiből felemelkedik egy európai, sőt világperspektívához."" Mármost szubjektív szempontból éppen ez a nemzetorientált intenció hozza magával azt, hogy a fejlődés és felemelkedés tárgyi problémái a kultúra területére transzponálódnak, hiszen az a kérdés, hogy valamely idegen technológia, gazdasági-szociális újítás, jogi és állami képződmény kongruens-e a hazai környezettel, mélyen belenyúlik a kultúra tartományába. Így pl. a képviseleti rendszer átvétele diffúz hatásokat vált ki, és kontextuális előfeltételei vannak, amelyek ellentétbe kerülhetnek a politikai kultúra, az életmód és az érdekviszonyok legszélesebb köreivel. Viszont a kultúra a területe azoknak az értékeknek, amelyeken a közösség szociális integrációja nyugszik. Ha a változások elérnek egy kritikus tömeget, veszélybe kerülhet a közösség léte — vélik a nemzetorientaltak. Megrendiilnek a tradicionális szokásszabályok érvényességi alapjai, kibővülnek az individuumok számára adott szerepkészletek, miközben a hagyományos szerepelvárások erejüket veszítik, s mindez az individuális identitasvesztés veszélyét idézi fel. És pontosan ezt észleli az értelmiség, amelynek hivatása, hogy nemzeti léptékű diagnózisok felállításával és terápiák kidolgozásával foglalkozzék. Ekkor merül fel a nagy kérdés: Haza vagy haladás? Haza és haladás? Vagy haza vagy haladás?! Es ezzel máris előttünk áll a 19. és 20. századi kelet-európai értelmiség nagy dilemmája. Az utak e ponton válnak el. Az értelmiség egyik része szilárdan ragaszkodik ahhoz az elképzeléshez, hogy az előrehaladásnak nyugati szellemben kell megtörténnie, s ez minél gyorsabban megy végbe, annál jobb. A másik része viszont ettől az úttól, annak gyorsaságától a társadalmi integrációt és a kulturális identitást félti, rettegve a , nemzethaláltól", s úgy akarja a jólét és a kultúra fényébe emelni az országát, hogy elkerülje az identitásvesztést és a társadalom szétesését. Ők lesznek az első , harmadik utasok", amennyiben közbülső utat keresnek a premodern (feudális, rendi, hűbéri, ázsiai termelésmódbeli) és a fejlett nyugati kapitalista piacgazdaság és politikai intézményrendszere (parlamentáris népképviseleti rendszer, emberi jogok stb.) között. Az ilyen saját utat hirdető értelmiségieket nevezhetjük autochtonoknak, míg az előbbieket nyugatosok58
