Stranica 440 [440]
OCR
A tekintélytisztelet Szküllája és a küldetéstudat Kharübdisze között hajózva addig imbolygott a sajkám, amíg végtére el nem készült egy hosszú vitacikk, Tihanyi anzix címmel, amelyben módszeres alapossággal igyekeztem rámutatni néhány állítás és egy tipikus megközelítésmód tarthatatlanságára. Váratlan sugallattól vezéreltetve megszereztem az e-mail címét, és elküldtem az egész szöveget Hankiss Elemérnek. Hátha csak félreértették, félremagyarázták a tudósítások. Hátha nem is úgy gondolta. Jobb volna tisztázni, mielőtt a mégoly korlátozott nyilvánosságban is, de elkezdeném csépelni a gondolatait, és rajtuk keresztül őt magát. Néhány napon belül megjött a válasz. Nem tudom, mire is számítottam, de a levél váratlanul ért. Egyrészt írója végtelenül nyitott, elegáns, kedves és nagyvonalú volt, semmilyen kifogást nem támasztott a közléssel szemben, miközben határozottan megvédte és újraformulázta néhány állítását. Álláspontom helyességéről meggyőződve egy viszontválaszban igyekeztem reflektálni vitapartnerem új érveire — hogy mire a végére érjek, feladjam eredeti szándékom, és elálljak a közléstől. A Tihanyi anzix soha nem jelent meg. Hogy mi tartott vissza? Ma már nem tudom, nem emlékszem. Talán arra jöttem rá, hogy óvatosabban kéne ezekhez a kérdésekhez hozzányúlni? Hogy ez a fajta vitapozició talán nem is vezet sehová? Hogy még ha igazam is volna, és kimutatható a Nagy Ember aránytévesztése vagy elhamarkodott ítélete, mégis lenne egy olyan rossz hangulata a dolognak, mintha az ő fényéből egy kicsit ellopva akarnék magasabbra kapaszkodni? Vagy hogy nem is annyira fontos, hogy azonnal igyekezzünk rendet vágni a vélemények bozótosában, mielőtt egy narratíva rendezett ültetvénye válna belőle? Mai szemmel jó döntésnek tartom, örülök, hogy az írás akkor nem jelent meg. Gnatyenkónak mégis egy levélváltást köszönhetek egy nagyszerű emberrel. Egy olyan tudóssal, aki a fiatal, ismeretlen pályatárs tárgyilagosan hebrencs vitaszövegét is jóindulatúan és támogatóan tudta fogadni. A nagy amerikai egyetemeken egy ideje tervszerűen archiválják a legkiválóbb profes-szorok, legnagyobb hatásúnak tartott kutatók, az , égitestként világító nagy szellemek" (luminaries) minden egyes személyes szövegét, beleértve az elektronikus levelezésüket is, hogy az utókor számára megmaradjon az esély ezek felhasználására, valamilyen, a jelenben még nem ismert kontextusban. Ez a visszaemlékezés alkalom arra, hogy egy, ez idáig ismeretlen Hankiss-szöveg közreadásával gazdagítsam azt a gyűjteményt, ami talán előáll, létrejön majd egykor. A ki elolvassa ezt az egykori levélváltást, az megértheti, engem akkor mivel gazdagított az, hogy tisztelhettem Hankiss Elemért. A sors nagy ajándéka, hogy miután személyes ismerősök lettünk, közös kőszegi életünknek köszönhetően, meg is szerethettem. A tihanyi előadás emléke rég a múlté, de élesen él bennem minden pillanat, amit bősz beszélgetéssel töltünk az autóban a hosszú Budapest-Kőszeg utakon, a neolitikumtól a Mars-kolóniáig kalandozva, álomba ringatva Mikit és Anikót a hátsó ülésen. 440
